Így állta ki első nagy próbatételét az új magyar demokrácia – 30 éve tört ki a taxisblokád
24 perc
2020.10.25. 14:00
1990. október 25-én kezdődött és három napig tartott a taxisblokád. Pár hónappal az első szabad választások után az ország képes volt úrrá lenni egy válsághelyzeten. A politikusok (egy része) és a tárgyaló felek olyan erényeket gyakoroltak, amelyek azóta csaknem kipusztultak a magyar közéletből.
A tájékozott polgárok és a felelős politikusok hetek óta tudták, hogy a benzin (akkor még) hatósági árához hozzá kell nyúlni. Az olaj világpiaci ára jelentősen emelkedett, a szovjet szállítások akadoztak, a költségvetés hiánya hatalmasra duzzadt. Igazából már sokkal korábban fel kellett volna emelni a benzin árát. Persze akkor a kormánypártok valószínűleg még nagyobb vereséget szenvedtek volna a szeptember 30-án és október 14-én megtartott önkormányzati választásokon. Budapest így is szinte teljes egészében a liberális ellenzéké lett, a kis települések pedig az állampártból visszamaradt régi tanácselnököké.
A kormány azonban még az önkormányzati választások után is, a legutolsó pillanatig határozottan tagadta, hogy az áremelés gondolatával foglalkozna. Aztán október 25-én délután nem valamelyik kormánytag, nem egy politikus, hanem Kardos Antalné, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium szóvivője jelentette be egy sajtótájékoztatón, hogy éjféltől hatalmas mértékben, 65 százalékkal emelik a benzin árát.
Budapesten ekkor annyi taxis próbált megélni, mint New Yorkban. A mai körülbelül hatezerrel szemben húszezer taxis működött legálisan és még legalább ötezer illegálisan. A világpiaci árváltozás mértékét jócskán meghaladó, brutális áremelés hatalmas csapás volt az amúgy is törékeny egzisztenciájukra. Ráadásul azt is tudta mindenki, hogy a benzinár nagyobbik része (akkor éppen 74 százaléka) adó, tehát a megnövelt árral a kormány túlnyomórészt a saját bevételeit gyarapította.
A dolgozók érdekvédelmi szervezetei, azok szervezőereje igen gyönge volt. A taxisoké azonban egészen kivételes, mert olyan eszközzel rendelkeztek, amilyennel a polgári világban – a mobiltelefon és Facebook előtti korban - senki más: CB-rádióval. Ez a kommunikációs rendszer tette lehetővé számukra és csakis számukra, hogy pillanatok alatt megszervezzék az ellenállást az egzisztenciájukat fenyegető kormányzati lépés ellen. Este fél tízre blokád alá vették Budapest úthálózatát, megbénították a várost, másnap délre pedig az ország főútvonalait. Csak a mentők számára és más, életbe vágó esetekben tették lehetővé a közlekedést.
A jobboldali legendárium szerint a taxisblokádot a hataloméhes ellenzék szervezte, de senki semmilyen plauzibilis elképzeléssel nem állt elő azóta sem arra nézvést, hogy miként tudta volna az áremelésről előzetesen nem tájékoztatott ellenzék ennyi idő alatt a bábjává vagy cinkosává tenni és fölbujtani a politikai szimpátiáit tekintve korántsem egységes taxistársadalmat.
A taxisblokád természetesen törvénytelen volt. Nem jelentették be az előírt módon és időben. Azóta már megteremtették a jogi lehetőséget az azonnali protestáló reagálásra indokolt esetben. A főváros, pláne az ország megbénítása azonban a legliberálisabb gyülekezeti törvénybe sem fér bele. A taxisblokádot csak a tudatos törvénysértést megvalósító polgári engedetlenségként lehetett támogatni vagy elutasítani.
Amatőr felvétel több hídról:
A kormány hívei gondoskodtak arról, hogy a tiltakozók ne maradjanak egyedül a jogsértésben. Szintén törvénysértő módon, előzetes bejelentés nélkül szerveztek blokádellenes tüntetést, kettőt is. A kormány tagjai a parlament épületéből lelkesen üdvözölték a saját törvénysértőiket. A kórházban fekvő Antall József miniszterelnököt helyettesítő belügyminiszter, Horváth Balázs lelkesedésében majdnem kiesett az ablakon.
Ebben az összeállításban látható Horváth Balázs legendás jelenete is:
A kormánytábor politikusai törpe minoritásnak minősítették a tiltakozókat, a kormánypárti tüntetők pedig kórusban kiabálták a taxisok és támogatóik felé, hogy: „Mi vagyunk a nép!”
A nép ezt nem egészen így látta. A Magyar Közvélemény-kutató Intézetnek a taxisblokád után készült felmérése azt mutatta, hogy a polgárok 78 százaléka szerint a többség a taxisokat támogatta, és mindössze 7 százalékuk vélte úgy, hogy a többség a kormány mögött állt. A „nép” a tiltakozók nevében tárgyaló érdekvédők és a blokád fegyveres erővel való felszámolását megakadályozó államfő és rendőri vezető szerepét értékelte pozitívan, a kormány embereiét negatívan.
Legnegatívabban a belügyminiszterét, aki a blokád második napjának délelőttjén bejelentette, hogy rövid időn belül
„minden törvényes eszközzel helyreállítják a rendet, felszabadítják a hidakat”.
Ez természetesen csak erőszak, mégpedig súlyos erőszak alkalmazásával lett volna lehetséges.
E bejelentés után Barna Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya olyan nyilatkozatot tett, hogy a főváros rendőrsége semmilyen erőszakos fellépésre nem hajlandó a demonstrációban résztvevőkkel szemben. A Honvédelmi Minisztérium szóvivője, Keleti György ezredes közölte, hogy a honvédség az áruszállításokhoz, a kórházak működtetéséhez kész segítséget nyújtani, de semmilyen más feladatot nem vállal.
Göncz Árpád államfő mint a hadsereg főparancsnoka megtiltotta, hogy a honvédséget bármilyen rendfenntartó feladatra igénybe vegyék, és a válság tárgyalásos rendezését szorgalmazta. Mindezek után már Horváth Balázs is kénytelen volt kijelenteni, hogy a kormány nem fog erőszakot alkalmazni. A kormánypárti tüntetők azonban még vasárnap, a tárgyalások előrehaladott állapotában is arra biztatták a belügy- és a hadügyminisztert, hogy minden eszközzel állítsák helyre a rendet. Legszebb szlogenjük ez volt: „Alkotmányos rendet, vállaljuk a terhet!”
Az MDF jogi bizottsága nevében Tallós Emil, Varga Csaba, Molnár István és Kelecsényi Erzsébet közleményt adott ki arról, hogy a taxisblokád résztvevői milyen bűncselekményeket követnek el, illetve az őket támogatók miben bűnrészesek. Felsoroltak egy sor egyenként is három évig terjedő börtönbüntetéssel büntetendő tényállást:
- A Btk. 184. §-ának (1) bekezdésébe ütközik és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő annak a cselekménye, aki közlekedési útvonalon akadály létesítésével a vasúti, légi, vízi vagy közúti közlekedés biztonságát veszélyezteti.
- A Btk. 186. §-ának (1) bekezdésébe ütközik és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő annak a cselekménye, aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki.
- A Btk. 260. §-ának (1) bekezdésébe ütközik, a (2) bekezdés szerint minősül és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő annak a cselekménye, aki közérdekű üzem működését jelentős mértékben megzavarja és ez különösen nagy vagyoni hátrányt okoz.
- A Btk. 268. §-ába ütközik és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő annak a cselekménye, aki hatóság rendelkezése ellen engedetlenségre izgat.
- A Btk. 174. §-ába ütközik és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő annak a cselekménye, aki erőszakkal vagy fenyegetéssel mást (magyar állampolgárokat és külföldieket egyaránt) arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen, vagy eltűrjön, és ezzel jelentős érdeksérelmet okoz.”
Még az ellenzéki pártok feloszlatására is találtak jogi alapot (tudhattuk meg a Beszélő Különszámából, 1990. október 28.): „Azok a politikai pártok, amelyek az alkotmányellenes és törvényellenes állapot fenntartását megnyilvánulásaikkal és tevőlegesen támogatják, az alkotmány 2. §-ának (3) bekezdését és 3. §-ának (1) bekezdését sértik. Cselekményük az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény 2. §-ának (2) bekezdésébe ütközik, amely szerint az egyesülési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére felhívást, nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.
Azt a társadalmi szervezetet vagy politikai pártot, amelynek működése az említett 1989. évi II. törvény 2. §-ának (2) bekezdésébe ütközik, a bíróság az ügyész keresete alapján feloszlathatja.”
Kőszeg Ferenc szabad demokrata képviselő, a Beszélő főszerkesztője ezt a közleményt ekképp kommentálta: „A régi rendszer a szamizdat-előállítást általában sajtórendészeti szabálysértésnek minősítette. Holott minősíthette volna sajtórendészeti vétségnek, izgatásnak, összeesküvésnek, államellenes szervezkedésnek és kémkedésnek is. E „többszörös halmazatban" elkövetett bűn- cselekmények büntetése nyilvánvalóan: halál. Az elöregedett pártállam mégis megelégedett öt-tízezer forint pénzbírsággal. Nem így az ifjú MDF. Ők a csúcsig megmásszák a bűntettek hegységét, s könnyedén jutnak el a közlekedés rendjének megzavarásától a főbenjáró deliktumokig, az izgatásig és alkotmánysértésig. Nagy dolog a színtiszta jog. Vida bíró és társai sem a forradalomban való részvételéért ítélték halálra a felkelőket, hanem ismeretlen számú személy által elkövetett emberölés, továbbá 'többszörös halmazatban' rablás (fegyvereket zsákmányoltak), rongálás (a lövedékek vélhetően épületeket rongáltak meg) büntette és garázdaság vétsége miatt.
Az úttorlaszok fenntartásában legalább tízezer ember vett részt. További tízezrek biztatták az elkövetőket bűncselekményük folytatására. Ezeket az MDF jogi bizottságának jogtudói mind dutyiba dugnák - átlagban három évre.
Ennyi talán elég is lenne a konszolidációhoz, feltéve persze, hogy a kormány közben enni is ad a népnek. Csurka István szerint a taxisok lázadása mögött 'szervezett ellenforradalmi erő' áll. Szellemiekben tehát kész az 'ellenforradalommal' való leszámolás. Csak a tankok hiányoznak hozzá.”
A taxisblokád résztvevőit szimpatizánsok tömege vette körül. Ily módon a demonstrációban százezres nagyságrendben vettek részt állampolgárok. A politikai elitből a legnagyobb ellenzéki pártnak, a Szabad Demokraták Szövetségének a politikusai voltak a legaktívabbak. Általában. Személy szerint viszont a kormánykoalícióban részt vevő Kisgazdapárt főügyésze, Torgyán József tüsténkedett legfeltűnőbben a taxisok körül. Meg is kapta a tiszteletbeli taxis címet. A tárgyalások főhőse pedig a taxisok oldalán az MDF képviselője, Palotás János (a Vállalkozók Országos Szövetségének elnöke) volt, akinek a népszerűsége az egekbe szökött.
Senki nem tagadta, hogy fájdalmas intézkedésekre szükség van. A kormánypártokat éppen azért támadták, mert illúziókba ringatták az embereket, vállalhatatlan ígéreteket tettek még az önkormányzati választások során is, késlekedtek, ezért hirtelen brutális lépéseket kellett megtenniük, és ráadásul arrogáns stílusukkal elidegenítették a polgárokat.
Az SZDSZ politikusai által szerkesztett Beszélő 1990. október 28-i különszámában a párt képviselője, Soós Károly Attila úgy vélekedett, hogy „a kormány egy elkerülhetetlen lépést tett meg a benzináremeléssel, csak éppen a kelleténél később. Még szeptember elején, a helyhatósági választások előtt kellett volna megtennie. Akkor fele akkora drágítás is elegendő lett volna az újból kibillent költségvetési egyenleg helyreállításához.” Langmár Ferenc ugyanitt azt írta: „ha a kormányzat nem őszinte, akkor a mégoly szükséges gazdasági lépéseket sem tudja elfogadhatóvá tenni”.
Kis János, az SZDSZ elnöke október 26-i sajtótájékoztatóján (Népszabadság, 1990. október 27.) leszögezte: „Ez a kormány nem alkalmas arra, hogy az országot kivezesse a súlyos válságból.
Az országnak haladéktalanul felkészült, a lakosság bizalmát megszerezni képes kormányra van szüksége, mert most már nem csupán a benzin áráról van szó.”
Ezt a nyilatkozatot értelmezték úgy (mert valóban lehetett úgy is értelmetzni), hogy az SZDSZ a kormány lemondását követeli (amit egyébiránt szintén válságos helyzetben a kormány hazugságára hivatkozva megtettek 2006-ban az akkori ellenzéki pártok). Az SZDSZ későbbi nyilatkozataiban ezt az értelmezést elhárította. Személycseréket szorgalmazott, miként a Fidesz is, és ezek a személycserék be is következtek.
Az SZDSZ-hez ugyancsak közelálló SZETA (Szegényeket Támogató Alap) másfél tonna kenyeret juttatott el a rászorulókhoz.
A Fidesz október 26-án nyilatkozatot adott ki a taxisblokádról: „A kormány a gazdasági problémák fokozatos, megrázkódtatásmentes megoldását ígérte, szociális piacgazdasággal kecsegtetett, és közben pártpolitikai szempontoktól vezettetve egyre halogatta az elkerülhetetlen döntéseket. Népszerűségét előbbre valónak tartotta az ország érdekénél, és felelőtlen ígéretekkel ámította a lakosságot. Eközben egyre halmozódtak a feszültségek, és mára betelt a pohár. Amíg a belügyminiszter egy szűk elit akciójáról beszél és a rendőrséggel fenyegetőzik, megmozdult az ország. A társadalom nemcsak egy meggondolatlan áremelés ellen tiltakozik, hanem a hazugságok politikája ellen is. /.../ Mindenfajta erőszakos megoldást elutasítunk. Tiszteletben tartjuk és támogatjuk mindenkinek azt a jogos igényét, hogy elégedetlenségét az állampolgári engedetlenség bevált módszereivel juttassa kifejezésre. /.../ Elvárjuk, hogy a történtekből a kormány vonja le a megfelelő politikai és személyi következtetéseket.” (Tiszta lappal, a Fidesz a magyar politikában 1989-1991, 326-327.o.)
A blokádról szóló többrészes filmösszeállítás egyik fejezete, megszólalnak miniszeterek, taxis vezetők, Göncz Árpád és Baló György:
A taxisblokád után pár héttel távozott a kormányból a belügyminiszter és a pénzügyminiszter, bár utóbbi, Rabár Ferenc már a taxisblokád előtt jelezte a miniszterelnöknek, hogy nem tud azonosulni a kormány gazdaságpolitikájával, ezért nem kíván a kormányban maradni.
Az SZDSZ elnökének félreérthető nyilatkozata után a Fidesz kiadott egy újabb közleményt, amelyben leszögezte:
„...nem szabad olyan politikai helyzetnek kialakulnia, amelyben az egyetlen megoldás a rendkívüli parlamenti választások kiírása lenne. Elítélünk minden olyan politikai erőt, amely figyelmen kívül hagyja ezeket a megfontolásokat.”
A kormány egy ideig kifárasztásra játszott és megpróbálta kivárni, amíg a közhangulat megfordul azon nehézségek hatására, amelyeket a blokád a mindennapi életben mindenkinek okozott. Végül azonban a tárgyalások eredményre vezettek.
Október 28-án este megszületett a megállapodás, amelynek az egyik lényeges pontja az volt, hogy az áremelés körülbelül feleakkora lesz, a másik pedig az, hogy a továbbiakban megszüntetik a gépjárművek üzemanyagának hatósági árát, s annak alakulását a piacra bízzák.
Győzött a józan ész. A politikai kultúra, az érdekegyeztetés és kompromisszumkeresés kultúrája tekintetében az ország (akkor) előre lépett, bár a visszalépésre nem kellett sokáig várni. Mindenki elfogadta, hogy a benzin ára nem maradhat azon a szinten, amelyen volt, a kormány tudomásul vette, hogy létezik társadalmi tűréshatár, amelyet tiszteletben kell tartani.
Hétfőn az Országgyűlésben békehangulat uralkodott. A pártok megállapodtak, hogy nem végtelenítik a taxisblokád tanulságairól a vitát, csak a frakcióvezetők szólalnak fel ebben a tárgyban.
Orbán Viktor egyebek között ezeket mondta:
„Először is le kell szögeznünk, hogy a kormány hazudott. A benzinár emelését megelőző napon még tagadták a másnapra tervezett intézkedésüket. /.../ … a kormány immáron sokadszor félrevezette a közvéleményt.”
A kormány „olyat tett, aminek következtében a válság legsúlyosabb, az erőszak elszabadulásával fenyegető pillanatait kellett átélnünk. Igaz ugyan, hogy nem a kormány, csak a legnagyobb kormányzó párt, az MDF szervezte a kormány melletti ellentüntetést, de a kormány a parlament ablakain kitörő örömmel fogadta a felmentő sereget. Úgy tűnik, a kormány általuk felmentve érezte magát az őt is terhelő alkotmányos felelősség alól. Ezzel a kormány nemcsak az erkölcsi, de a jogi alapját is elvesztette annak, hogy akár a blokád résztvevőit, akár az őket támogató politikai erőket az alkotmányosság talajáról való letéréssel vádolja.” A másik oldalra nézve is súlyos tanulságokkal jártak azonban a Fidesz frakcióvezetője szerint a történések, mégpedig azzal, „hogy óriási felelősséget vesz magára az, aki mégoly jogos követeléseinek alátámasztására utcára vonul és másokat is utcára visz. Ezt csak olyan erőknek szabad megtenniük, akik biztosak lehetnek abban, hogy az eseményeket végig az ellenőrzésük alatt tudják tartani.” Erre többen emlékeztették 2006-ban az egykori szónokot, aki 1990-ben a taxisblokád legfontosabb tanulságának azt tartotta, hogy „milyen nagy szükség lenne... független és erős érdekvédelmi szervezetekre”. (Tiszta szívvel, 482-484.o.)
Ez már a végjáték, az Érdekegyeztető Tanácsban a kormány visszavesz az áremelés mértékéből, Barna Sándor rendőrfőkapitány büntetlenséget ígér a megállapodást tiszteletben tartó taxisoknak, Antall József az emlékezetes pizsamás interjúban vonja le a tanulságokat:
A blokádot feloldó megállapodást követőn az operációja után lábadozó Antall József hosszú rábeszélés után interjút ad a Magyar Televíziónak. Ez volt a nevezetes „pizsamás interjú”, amely minden tekintetben kivételes pillanata volt a miniszterelnök rövid politikai pályájának. Önkritikus és konciliáns hangon beszélt az eseményekről. Miniszterelnöki ténykedése során először és utoljára elismerte, hogy a kormány hibázott, és ugyancsak egyedülálló módon egyetlen szóval sem támadta az ellenzéket. Míg párttársai puccsról, terrorizmusról, gaztettről beszéltek, az államfőt pedig egy kormánybuktatási kísérlet támogatójának állították be, Antall az események jellegének ellenzéki meghatározását követte: polgári engedetlenségi mozgalomról beszélt, amellyel kapcsolatban fel sem merülhet a büntetőjogi felelősségre vonás:
„Természetesen a kormány nem fog semmiféle eljárást kezdeményezni e polgári engedetlenségi mozgalomnak a résztvevői ellen.”
Egyértelműen jelzi a kormányfő, hogy levonják a blokád tanulságait, a kormányzásban új korszak következik, amelyben a kormány és a miniszterelnök „mindig meg fogja mondani az igazat”, ha belebukik is. Mi több, Antall odáig ment, hogy még jó is, hogy az ellenzék fontos pozíciókat szerzett az önkormányzati választásokon, mert „Az országnak meg kell tanulnia, hogy itt a kormány többé nem a hatalom egészét gyakorolja, hanem csak a kormányzati szintű irányítást tudja elvégezni, s együtt kell működnie a parlamentnek, a kormánynak, az önkormányzatoknak, az érdekvédelmi szervezeteknek... egyaránt.” (A teljes interjú leirata itt olvasható el.) Ez a stílus- és szemléletváltás azután sajnos nem következett be.
Egy másik részlet a pizsamás interjúból, Antall József arról beszél, hogy marad a kormányfői poszton:
Ez a következő év tavaszán is megmutatkozott, amikor az államfő Antall fenti nyilatkozatával teljes összehangban benyújtotta az Országgyűlésnek azt az amnesztiatörvényt, amely büntetlenséget biztosított a taxisblokád résztvevőinek. Ezt a törvényt persze a kormánypártok is megszavazták (mi mást tehetek volna, hiszen tízezreket mégsem állíthattak bíróság elé?), de a törvénytervezet vitájában megelevenedtek azok az ordas vádak, amelyektől Antall a pizsamás interjúban elhatárolta magát. Ekkor azonban már nem határolódott el. Mi több, éppen arra a „hazugságra” reagált különös élességgel a (Debreczeni József és Kövér László szerint is) náci alapvetésnek tekinthető Csurka-dolgozatból, hogy a kormány terjesztette volna a parlament elé az amnesztiatörvényt.
Epilógus:
