Tóta W.: Piroska és a nácik

Áll a daráló mellett, ő, a keresztény-konzervatív, nemzeti és radikális, családanya, feleség, magyar. Mindezt képviselve, hősiesen, példát mutatva semmisített meg egy mesekönyvet az imént. Még aznap körbepuszilja a hatalom az összes szájával, ez már döfi, ilyen a jó, a konstruktív ellenzék. Aki együtt harcol velük. A normalitás védelmében.

A normalitást leginkább azzal lehet megvédeni, ha nem égetünk meg darálunk könyveket. Az ugyanis meglehetősen deviáns dolog.

A honanyának az ellen van kifogása, hogy a mesékben meleg hősök szerepelnek, egymásba szerető királyfik és hasonlók. Szerinte ez undorító, és azzal fenyeget, hogy ha ezt meghallja egy gyerek, akkor nemi identitása meginog, és még a végén ő is homokos lesz.

Alapvető hiba lenne őt győzködni arról, hogy téved. Még ha el is fogadná, hogy nem meséktől lesz valaki meleg, vagy hogy melegnek lenni nem erkölcsi minőség; ha megjelenne neki maga Tormay Cecile, és szájon csókolná, akkor sem engedne, hiszen tökmindegy, gondol-e valamit egyáltalán. Ő a saját közönségének játszik, akik nem fognak ilyen mesekönyvből felolvasni gyermekeiknek.

Jó hír, hogy nem is kell nekik. A Meseország mindenkié nem tankönyv, nem a másodikos olvasókönyvet cserélték le rá, nem kötelező pénzt adni érte

– ellentétben a könyvdaráláson ujjongó propagandamédiával. Na, annak a tartalmát joggal kifogásolhatja bármely adófizető.

Vannak azonban másfajta emberek, másfajta családok. Olyanok, ahol nem tabu erről sem beszélgetni a gyerekkel, és megkísérlik elmagyarázni, hogy is van ez. Tudom, durvának tűnik, hogy két fiú is szeretheti egymást, különösen ahhoz képest, hogy milyen izgalmas egymás fejét levágni, vetélytársunkat irigységből megmérgezni, vagy békává változtatni. De mindenki legjobb tudása és képessége szerint indítja el gyermekét az életben.