Az egyetemi klubtól a Monty Pythonig – Eric Idle életútja, 2. rész

Miután tizenkét évet lehúztam begubózva Wolverhamptonban, három évet lepkeként tölthettem Cambridge-ben – micsoda mázlista barom voltam. Nem maga Napóleon mondta, hogy jobb szerencsésnek lenni, mint viccesnek? (Nem, bizony, hogy nem mondott ilyet.) Mégis, a Cambridge-i Egyetemen szinte véletlenül kezdtem komédiával foglalkozni.

Mindenképpen szerencsésnek mondhattam magam, amiért a Pembroke College-ba (a nyitóképen) kerültem, mert a nagyszerű Peter Cook nem sokkal korábban járt ott, és az emberek azóta is tőle idézgettek: „Tragikus módon egyedüli iker voltam.” „Szeretnék feltalálni valami igazán fontosat: mondjuk, a tüzet.” Egészen kivételesnek számított, hogy egy magamfajta alsó-középosztálybeli és közép-angliai fiú felvételt nyert Cambridge-be, de az egyetem változóban volt. A taníttatásomat a Warwickshire Megyei Tanács fizette, és a régi iskolám is nagylelkűen hozzám vágott egy egész tisztességes ösztöndíjat, úgyhogy jobban jártam, mint a legtöbb magániskolás diák, akinek a szüleiből kellett pénzt kisajtolnia.

A Pembroke Players karácsonyi partijára írtam és előadtam egy kabarét, amelyet olyan jól fogadtak, hogy azt mondták, meg kellene próbálkoznom a Pembroke Smokerrel, egy hároméjszakás komédiarevüvel. Fura, hogy a debütálásom alkalmával egy John Cleese írta darabot kellett előadnom. John nem a Pembroke-ba járt, bár minden este ott vacsorázott. Mivel nem volt az egyetem tagja, nem léphetett fel a Pembroke Smokerben, én viszont igen – ő pedig végignézhette, amint életem első fellépésén előadok egy szkeccset, amelyet eredetileg saját magára írt. A címe „BBC BC” volt, és bibliai hírekről szólt. Én egy időjóst játszottam.

Délen, nos hát, Egyiptomra eléggé rájár a rúd mostanság. Tizenhét vagy tizennyolc napja békák özönlötték el, aztán jöttek a tetvek, a legyek, múlt csütörtökön pedig a sáskák, most meg dél-délkeletről hólyagzás várható. Ami a továbbiakat illeti, nos, Egyiptom az egész területén kétháromnapnyi sűrű sötétséggel, majd pedig az elsőszülöttek halálával számolhat. Bocs, Egyiptom.

A BBC BC – ebben a verzióban John Cleese az időjós:

Az előadás után Humphrey Barclay, egy rendkívül tehetséges harrow-i főprefektus, aki tudott színészkedni, rendezni és rajzfilmet rajzolni, bemutatott John Cleese-nek, egy igencsak magas, fekete hajú és áthatóan sötét szemű férfinak. Lelkesen gratuláltak nekem, és mindketten arra bátorítottak, hogy jelentkezzem a Footlightsba. Sosem hallottam még erről az 1883-ban alapított egyetemi revüklubról, amelynek keretein belül szkeccseket és komikus műsorokat adtak elő, de érdekes lehetőségnek tűnt.

• Nem vicces? Dőlnek a nevetéstől

Gyorsan hozzászoktam az élethez a Footlights klubjában. Saját bárunk volt, amely este tízkor nyitott ki, és addig tartott nyitva, amíg jónak láttuk. Hamarosan megtanultam egy fontos leckét, ugyanis egy nap felkaptam John igazgatós szkeccsét, elolvastam, és nem találtam különösebben viccesnek. Ám amikor aznap este előadta, mindenki dőlt a röhögéstől. Az egész hely eszét vesztette. Ennyit számít, hogyan adsz elő egy szkeccset. Ezt szerettem a legjobban a Footlighstban: megfigyelés és próbálkozás útján megtanulni az írás és előadás művészetét.