Egy jó útra tért neonáci visszaemlékezései – 3. rész, „Bőrfejűek”
6 perc
2020.07.11. 17:00
A következő hetekben több részben mutatjuk be Christian Picciolini Romantikus erőszak című önéletrajzi könyvét, mely az észak-amerikai szélsőjobboldali mozgalom politikai és kulturális kontúrjait festi fel egy később jó útra tért neonáci történetén keresztül. Sorozatunk harmadik részében, ahogy a főhős, mi is megismerkedhetünk a skinhead szubkultúrával, a fehér felsőbbrendűséget hirdető angol és észak-amerikai bőrfejűek világával – és azzal, mit talált ebben a közegben vonzónak Picciolini.
Clark Martell. Hallottam már – főleg Carmine szájából – a nevét a környéken, de nem foglalkoztam vele. Most viszont elhatároztam, hogy mindent kiderítek róla, amit csak lehet.
A kezembe nyomott papírral kezdtem. A hátoldalára a centurio szót írta fel, az elejét azonban egy postai rendelős szolgáltatás, a Romantic Violence (Romantikus Erőszak) fénymásolt szórólapja foglalta el, amely Skrewdriver-kazetták és „tökös fehér embereknek” szóló egyéb zenék értékesítését hirdette egy Blue Island-i postafiókon keresztül. A gépelt röplap így jellemezte a Skrewdriver dalait: „induló, harcos zene, lélekborzoló rock and roll a fehér hatalomnak a Nyugat legjobb fehér, nacionalista bőrfejű bandájától”. Ekkor találkoztam először a „fehér hatalom” kifejezéssel.
Martellt a ruhája bőrfejűként azonosította. A Skrewdriver bőrfejűbanda volt, láttam már a képeiket Carmine albumainak hátsó borítóján. Sőt a Naked Raygun fellépésein is láttam már pár bőrfejűt, szóval annyit tudtam róluk, hogy felismerjem őket. Carmine azt monda, a londoni punk rock és huligán szubkultúrákból ágaznak le, és felvilágosított róla, hogy vannak bőrfejűek, akik nem csak zenét hallgatnak és focimeccseken hangoskodnak, de mindez engem nem nagyon érdekelt. Nem éreztem úgy, hogy a dalaikban hangsúlyos szöveg cselekvésre indítana, mert semmi közöm nem volt a politikához, a rendőri elnyomáshoz, a háborúhoz és a történelemhez meg a brit munkanélküliséghez.
A bőrfejűek menőn és keményen öltözködtek. Fenyegető külsejük miatt durvábbnak mutatkoztak, mint a punk rockerek. Brit Doc Martens munkásbakancsot viseltek, mint a gyárakban dolgozó apjuk, meg vékony, kék farmert vagy méretre szabott Sta-Prest munkásnadrágot és vékony nadrágtartót. Borotválták a fejüket, tetováltatták magukat, és Angliában meg pár másik európai országban éltek, de amenynyire tudtam, az Egyesült Államokban nem sok akadt belőlük. Blue Islandet kivéve.
Többet akartam tudni róluk, úgyhogy felültem egy buszra, bementem a város bevásárlóközpontjának könyvesboltjába, és elloptam az egyetlen kötetet, amelyet a témában találtam: egy brit fotós, Nick Knight Skinhead (Bőrfejű) című művét. Ebből megtudtam, hogy a bőrfejűek, vagy a „bőrök” (skins) Londonban bukkantak fel először az 1960-as években, a hippikultúra ellen lázadó munkásosztálybeli tinédzserek körében.