Csunderlik Péter: A történelemhamisítás emlékműve

A Horthy-rendszer magát az 1918–1919-es forradalmakkal szemben határozta meg, mert minden népnek kell „ellenség”, ahogy azt Umberto Eco kifejtette az Ellenséget alkotni című esszéjében. A Horthy-rendszer megalapozó mítosza szerint a magyar történelem az első világháborút követően, Károlyi Mihály és Kun Béla uralma alatt jutott a mélypontjára. A Horthy-rendszer hivatalos értelmezése szerint a baloldali politikai erők 1918–1919-es hatalomra kerülése anarchiát, káoszt és vörösterrort eredményezett, és a felemelkedés csak Horthy Miklós vezetésével kezdődött el.

Ez az ellenforradalmi mítosz hazug volt: azokat a „baloldali erőket” tette felelőssé Trianonért, amelyek még hatalom nélküli csoportok voltak, amikor hazánk feldarabolását már eldöntötték az antanthatalmak. Továbbá nem is létezett „egységes baloldal”, ám a Horthy-rendszerben megteremtették ezt az ellenségképet oly módon, hogy a liberálisok, a mérsékelt szociáldemokraták és a kommunisták között azonosságot tételeztek. Ezt a munkát a legmagasabb szinten Szekfű Gyula végezte el az 1920-ban megjelent Három nemzedék című művében, amely szerint a forradalmakat és a szétesést nem az első világháború elvesztése, hanem a liberalizmus okozta.

Ezeket az ellenforradalmi üzeneteket hordozza az 1918–1919-es forradalmak „áldozatainak” emlékére emelt, a Vértanúk terén 1934-ben felavatott emlékmű is, amelyet most helyreállítottak Nagy Imre szobrának helyén. Az emlékmű egyik oldalán Hungária alakja áll, alatta a felirattal, hogy „A nemzet vértanúinak 1918–1919”, míg a másik oldalán a magyarságot jelképező izmos férfi birkózik a „bolsevizmust” szimbolizáló szörnyeteggel. Az emlékműre felvésték a „proletáruralom alatt lemészárolt polgárok” neveit, Tisza Istvánnal kezdve.

Vissza a térben

Gyenge és túlideologizált alkotás váltja fel Nagy Imre szobrát a Kossuth térnél, a vörösterror áldozatainak nevét őrző Nemzeti Vértanúk emlékműve. A felvésendő neveket még keresik.