Kísértsen téged Van Gogh postása a legrosszabb rémálmaidban!

Mikor megjelentek az előzetesei Milorad Krstić festő, díszlettervező első egész estés animációjának, mindenki odavolt, hogy bő harminc évvel a Macskafogó bemutatója után végre megint egy, a széles közönség érdeklődésére számot tartó, akciódús és bombabiztos sikernek ígérkező magyar animációt láthatunk a mozikban. Megvan az új Macskafogó – állították a beharangozók –, sőt, a Ruben Brandt, a gyűjtő még lehet, hogy túl is szárnyalja Grabowskiékat, hiszen bekerült a bűvös 25-ös listára, ahonnan majd az amerikai filmakadémia kiválasztja az öt Oscar-jelöltet.

Nos, az igaz, hogy a Macskafogóhoz hasonlóan nagykaliberű alkotás lett a világ leghíresebb festményeire vadászó pszichoterapeuta története, és a stáb hatalmas munkát végzett azért, hogy a fordulatokkal teli cselekmény az első pillanattól kezdve berántson, majd a jó tolvajfilmekhez méltón ne eresszen el minket a 90 perces hajszában. Dramaturgiailag azonban még akár gyengébb alkotásnak is tűnik Ternovszky Béla egykori rendezésénél az Oscar-esélyes alkotás. Bár a filmbe illő autós üldözéseket, a világ legnagyobb múzeumaiba való, kémfilmeket megszégyenítő betöréseket vagy az animáció film noiros pillanatait könnyekig meghatódva öröm nézni, mégis egyszerűen olyan sűrűn kapjuk az akciót, hogy a vége felé már fizikailag elfáradunk tőle. Valljuk be, néha kicsit unjuk már a sok nagybetűs HAJSZÁT. Ezenkívül az egyik legfontosabb fordulat fájóan megúszósra sikerült, és a film vége is nyitva marad: egy valószínűleg szándékosan elvarratlannak hagyott szál biztosan idegesíteni fog néhány nézőt.

Ám a Ruben Brandtot valójában nem is a cselekményéért érdemes nézni (még ha ezt is sugallják a trailerek), hanem azért, mert

egy észveszejtő képzőművészeti alkotás lett, teli szürreális, groteszk, időnként horrorisztikus elemekkel, rejtett poénokkal. Ez a legfőbb ok, amiért túl könnyelműnek tűnik az újabb Macskafogóként aposztrofálni a Ruben Brandtot. Gyerekeknek kifejezetten nem ajánljuk, gimiben viszont szuperül fel lehetne dobni a művészettörténeti tananyagot Krstić munkájával.

A történet lazán összefoglalva annyi, hogy van egy skizofrén hajlamot mutató pszichoterapeutánk, Ruben Brandt (Kamarás Iván hangján), akit rémálmok gyötörnek, és meghasadó tudatában a legnagyobb műalkotások szereplői kísértik. A legrosszabb rémálmainkban sem tudnánk elképzelni mindazt, amit ezzel a szerencsétlen Brandttal művel Manet Olympiája, ahogyan kinyiffantja őt Van Gogh szemétláda postása vagy ahogy levadássza őt Edward Hopper egyik alakja. Talán Botticelli Vénusza a legátkozottabb mind közül. Brandt, hogy legyőzze ezeket a tudata legmélyén ármánykodó alakokat, megbízza a pácienseiből álló rablóbandát, hogy lopják el a festményeket, amelyeken az említett figurák szerepelnek. A történetet ezek a rablóakciók tartják össze, de ezek által bontakozik ki a válasz arra is, hogy a pszichodokit miért éppen eme remekművek riogatják.

mozinet.hu

Míg a Macskafogó annak idején olyan animációvá érett, amelynek egyes mondatait vagy szereplőit élvezettel idézzük mind a mai napig („mehetünk vissza a balettbe ugrálni”), addig a Ruben Brandtnak nincsennek annyira szerethető és jól idézhető karakterei, azaz nem itt találjuk meg az új Lusta Dicket.

Azonban kétségtelen, hogy a műkincsrabló csapatot vezető kleptomániás Mimi (Hámori Gabriella) a magyar filmtörténet első rendes femme fatale-ja Karády Katalin óta, a Mimiék nyomába eredő Kowalski nyomozó (Makranczi Zalán) meg – akárhogy is nézem – kiköpött Ryan Gosling.

A Ruben Brandtban az a legizgalmasabb, hogy mi magunk is egy kicsit tudathasadásos állapotba kerülünk a végére, mert olyan az egész animáció, mintha annak minden részletét láttuk már volna valahol. Ez nemcsak az említett műalkotásokból következik, mert akkor is festmények és filmek vannak eldugva a rajzfilm zegzugaiban, amikor azok nincsenek konkrétan nevesítve. Egy a vonat ablakán át felsejlő Escher-kép itt, a Ponyvaregény híres táncos jelenete amott, egy kis Mission: Impossible erre, egy kis francia újhullám nem kevés Buñuellel megkeverve amarra. Megkockáztatjuk, hogy ezekből az apró gegekből legalább száz megbújik a filmben, és Krstić háromszemű, kétfejű, hárommellű és egyéb absztrakt figuráinak hemzsegése mellett szinte kivétel nélkül humorforrásai a Ruben Brandtnak ezek az apró utalások is.

Mimi és Ruben Brandt

Facebook / Ruben Brandt, a gyűjtő

Az animáció nyilvánvalóan főhajtás a nagy alkotók előtt, de még inkább kritikája a folyton lemásolt, újrajátszott, ilyen-olyan kontextusokban újrahasznosított, sokszorosított művészetnek. Ezt az értelmezést alátámasztandó, Krstić még a saját korábbi munkáját is odakopírozza a filmbe, és Cári Tibor zenéje mellett slágerek feldolgozásait teszi meg betétdaloknak: egy ponton Britney Spearst swingesítve és a Kis kece lányomat hallhatjuk Richard Bona előadásában. Arról nem is beszélve, hogy az animáció a csúcspontját is a sokszorosításra építő, a közhelyek és az elcsépelt művészeti megoldások kritikájaként is értelmezhető pop art egyik alkotására, Andy Warhol Dupla Elvisére futtatja ki. Erős szerzői szándékot feltételezve, biztosak vagyunk benne, hogy nem véletlenül Elvisé a végjáték.

Abban is biztosak vagyunk viszont, hogy aki egyszer látta a Ruben Brandt, a gyűjtőt, az újra meg fogja nézni. Azért, mert az egész egy óriási parafrázisfolyam, művészeti referenciák áradata. Ez pedig minden egyes alkalommal izgalmas felfedeznivalót fog tartogatni a kicsit is műkedvelő néző számára, akárhányszor beül majd rá a moziba vagy megnyomja otthon a lejátszás gombot.