A németek és a pápa

A bajorországi Marktl am Inn 2500 lelket számláló kis település. Múlt hét keddjéig békés ismeretlenség övezte, ám ekkor hirtelen megszállták a tévéstábok, fotóriporterek, újságírók. Jószerével egyetlen helybéli sem merészkedhetett ki az utcára annak veszélye nélkül, hogy azonnal ne dugjanak mikrofont az orra alá, s ne kérdezzék, ugyan mit szól ahhoz, hogy a település szülötte római pápa lett. Merthogy 1927 áprilisában itt látta meg a napvilágot Joseph Ratzinger, aki múlt kedd óta XVI. Benedek néven katolikus egyházfő.

XVI. Benedek pápa © AP

Ratzinger apja rendőr volt, akit gyakran vezényeltek más szolgálati helyre, így - mint az az új pápa önéletrajzi indíttatású könyvéből kiderül - mire az ifjú Joseph iskolába kezdett járni, már háromszor továbbköltöztek. Ettől azonban nem vitatható Marktl am Inn szülőfalui státusa, amitől a polgármester természetesen az idegenforgalom fellendülését reméli, és amit az egyik helybéli cukrász máris megpróbált aprópénzre váltani, amennyiben 1,30 euróért Ratzinger-tortaszelettel bővítette kínálatát.

"Mi vagyunk a pápa" - hirdette öles betűkkel címoldalán a választást követő napon Németország legnagyobb példányszámú lapja, a Bild Zeitung, talán kissé túláradóan fejezve ki diadalérzését afelett, hogy csaknem ötszáz év elteltével ismét német bíboros került a katolikus egyház élére. A hivatalos reagálásokban is az öröm hangjai voltak meghatározóak. Horst Köhler államfő büszkeségről beszélt, Gerhard Schröder kancellár szerint nagy megtiszteltetés Németországnak, hogy a világszerte nagyra becsült teológust választották pápának. Edmund Stoiber bajor tartományi miniszterelnök, a Keresztényszociális Unió elnöke pedig úgy találta, a választás napja "nagyszerű és csodálatos nap mind Bajorország, mind pedig egész Németország számára".

Eme, a sorrendiségben is kifejeződő finom distinkció némiképp tükrözi a németországi reagálások egészét is: míg a katolikus Bajorországban a szinte fenntartás nélküli öröm volt a meghatározó, Németország "egyéb részein", ahol a protestánsok vannak többségben, az elismerés és a gratuláció mellett is hangot kapott a kétely és esetenként a csalódottság.

XVI. Benedek megválasztása után a német közszolgálati televízió, az ARD megbízásából az Infratest közvélemény-kutató intézet azt kérdezte a németektől, örülnek-e annak, hogy honfitársukból pápa lett. Erre a kérdésre több mint háromnegyedük igennel felelt - ám az, hogy ez a választás éppen az egykori münchen-freisingi érsekre esett, már csak a megkérdezettek 63 százalékának az egyetértésével találkozott.

Németországban fontos kérdés a keresztény egyházak egymáshoz való viszonya. Wolfgang Huber püspök, az evangélikus egyház tanácsának elnöke reményét fejezte ki, hogy az új pápa az ökumené elősegítésén fáradozik majd, ám hogy erről szólva az eddig is konfliktusforrásnak számító közös úrvacsora, illetve áldozás kérdését említette, inkább óvatosságra int. Mint ahogy Margot Klässman hannoveri evangélikus püspök (egyébként négygyermekes családanya) is azt fejtette ki: ha az első prédikációjában a kereszténység egységének helyreállítását célul kitűző új pápa a megvalósítást úgy gondolja, hogy újra a katolikus egyházé legyen a vezető szerep, akkor ezen az úton nem tartanak vele. Ugyanakkor az evangélikusok úgy látják, a keresztény hit alapjaiban semmi nem tiltja a nők egyházi tisztségviselését, a közös áldozást, s ennek elismerése a valódi ökumené felé tett lépés lehetne. Egyébiránt ezt a modernizálást várja XVI. Benedektől - kiegészítve a papi nőtlenség eltörlésével - az előbb idézett felmérés szerint a megkérdezett németek 90 százaléka is.

Joseph Ratzinger © AP

"Ratzinger bíboros a szellemi és társadalmi változások közepette is őrizte a katolikus hit lényegét, és csaknem magától értetődő, hogy ennek során még a saját egyházából sem tudta vagy akarta mindenki követni őt" - értékelte az új pápa eddigi, II. János Pál jobbkezeként végzett tevékenységét Karl Lehmann mainzi bíboros, a német katolikus püspöki kar elnöke, egyúttal részben választ is adva arra a saját maga által megfogalmazott kérdésre, miért olyan negatív a Ratzinger-kép Németországban.

Az elmúlt években Ratzinger többször is összetűzésbe került hazája egyházával. Nagy szerepet tulajdonítanak neki abban, hogy a terhességmegszakítást mereven ellenző pápa megtiltotta a német katolikus egyháznak, hogy továbbra is részt vegyen az abortuszra jelentkező nőknek nyújtott tanácsadásban. II. János Pálhoz hasonlóan hallani sem akart a cölibátus megkérdőjelezéséről, pláne a nők esetleges papi pályájának lehetőségéről. Németországban, ahol az evangélikus egyházban magától értetődő, hogy a nők lelkészek, sőt újabban már püspökök legyenek, ez nagyban hozzájárult Ratzinger dogmatikus-konzervatív képének kialakulásához.

Ráadásul sokan nem értették az ökumenikus törekvésekkel való szembenállását sem. Például amikor 2003-ban a Berlinben rendezett ökumenikus egyházi kongresszus egyik kulcskérdése az volt, rendezhetnek-e olyan közös istentiszteletet evangélikus és katolikus papok, amelynek keretében közösen úrvacsoráznak és áldoznak, a Vatikán elutasító álláspontra helyezkedett, Gotthold Hasenhüttl, a saarbrückeni egyetem teológiaprofesszora, felszentelt katolikus pap mégis osztott ostyát evangélikusnak is, ezért aztán - mint most emlékeztetnek - Ratzinger közreműködésével fel is függesztették papi jogai gyakorlásában.

Pedig Ratzinger, amikor 1951-ben - három évvel idősebb bátyjával, a ma nyugdíjas lelkipásztor Georggal együtt - pappá szentelték, majd pedig fiatal teológusként is, a többi vallás iránti nagyobb nyitottságot szorgalmazta. Később a reformernek számító Joseph Frings kölni bíboros tanácsadója volt, és a hatvanas években írt könyvei (A keresztény testvériség, illetve Bevezetés a kereszténységbe) akkoriban kifejezetten haladónak számítottak (utóbbi könyvet az egyik konzervatív bíboros, a lengyel Stefan Wyszynski ki is tiltotta egyházmegyéjéből).

Németország mai életében sok minden visszavezethető az 1968-as diákmegmozdulásokhoz, nem utolsósorban azért, mert a politikai elit nagy részének - köztük az akkor ifjúszocialista kancellárnak és az egykori anarchista külügyminiszternek - azzal kezdődött a karrierje, hogy megpróbálták megforgatni a világot. Joseph Ratzinger számára ellenkező értelemben lett emlékezetes 1968: mint azt A Föld sója című könyvében felidézi, benne megütközést keltettek a diákzavargások, az aktivisták - ahogy fogalmaz - "pszichoterrorja", az egész mozgalom ateista jellege. Ráadásul személyes atrocitások is érték, előadásait megzavarták, ellehetetlenítették. Visszament hát a biztonságos Bajorországba, ahol 1969-től a regensburgi egyetemen tanított dogmatikát, 1977-ben a pápa münchen-freisingi érseknek nevezte ki, majd bíborossá szentelte. Négy évvel később Ratzinger elindul a csúcs felé: II. János Pál Rómába hívja, s megteszi a hittani kongregáció vezetőjének, 1998-ban ő lesz a bíborosi kollégium dékánhelyettese, majd 2002-től dékánja.

WEYER BÉLA / BERLIN