Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Azért tiltották be a sárkányrepülést, hogy nehogy átrepüljenek fölötte a disszidensek. Évekig tartott felépíteni, de egy pillanat alatt omlott össze a berlini fal.
Ma vált volna történelemmé a berlini fal? Ezt sugallja a német sajtó, amely sajátos ünnepnapot („Zirkeltag“) fundált ki: mára telt el annyi nap a fal megnyitása óta, mint amennyi napig (1961. augusztus 13. és 1989. november 9. között) a fal zárva volt. A magunk szerény hozzájárulása ehhez néhány epizód a fal lebontásának hónapjaiból.
1990 januárjának végére a szocialista külkereskedelemben felébredt a kapitalizmus: az endékás Limex építőanyag-kereskedelmi vállalat két és fél tonna betont ajánlott eladásra a berlini fal darabjaiból, 50 ezer nyugatnémet márkáért. A fal addigra a szuvenírgyűjtők munkájának eredményeképpen sok helyen inkább rés volt ugyan, de eredetileg erős bástyának épült, ezért lebontása nem kis munka volt.
Addigra – november 9-e, a fal megnyitása után – rengeteg átkelő létesült, bár a Brandenburgi kaput csak 1989 karácsonya előtt két nappal nyitották meg. Ez persze jelkép volt: a fal felépítése óta a nyugatnémet politika sokat emlegetett jelszava volt, hogy amíg a Brandenburgi kapu zárva van, addig a német kérdés nyitva marad. És valóban: bár akkor ez még távolabbinak tűnt, a német egyesítésig már csak alig egy év maradt hátra.
1990. január 11-ig kellett azonban várni, amíg az NDK parlamentje elfogadta az új utazási törvényt, és ezzel hivatalossá tette, hogy mindenki kaphat útlevelet, és korlátozás nélkül bármikor, bárhová utazhat. És egyúttal – a légiközlekedési törvény módosításával – engedélyezték a sárkányrepülőket. Az előterjesztést a képviselők derültsége kísérte, de valójában ez is politikai kérdés volt: az NDK-ban nyilván azért volt tilos a sárkányrepülés, nehogy az emberek a falon átrepülve nyugatra szökjenek.
Május végén határozta el az NDK kormánya, hogy július elsejére, az addigra már elhatározott valutaunió napjára minden akadályt eltüntetnek a német-német határon. Júniusban hozzá is láttak az igazi nagy bontáshoz. A határellenőrzés viszont a berlini fal mentén hivatalosan csak július első napjaiban, a nyugatnémet márka bevezetésével egy időben szűnt meg, amikor értelmét vesztette az addig, a két gazdasági és pénzrendszer párhuzamossága miatt nem teljesen fölösleges vámvizsgálat. Azaz nagyjából háromnegyed évvel a fal nevezetes és jelképes novemberi leomlása után. Nagyjából akkor kötötték össze ismét az 1961-ben elvágott földalatti- és gyorsvasúti összeköttetéseket is, kinyitották a befalazott, évtizedeken át szellemvasútként működő földalatti-megállókat.
Az megint csak szimbolikus aktus volt, hogy június 24-én katonai pompával leváltották az utolsó őrséget Berlin megosztottságának egyik jelképénél, a belvárosi Checkpoint Charlie átkelőnél, az amerikai és a szovjet szektor határán. Vagyis ott, ahol 1961. októberében, a hidegháború egyik forróbb pillanatában 16 órán át amerikai és szovjet harckocsik néztek farkasszemet egymással. 1990-ben a díszvendégek a kis ünnepség után munkába indultak: a szovjet, az amerikai, a francia, a brit és a két német külügyminiszter (akkor úgy mondták: a 2+4 tárgyalások résztvevői) még javában tárgyaltak Németország egyesítésének korántsem tisztázott nemzetközi feltételeiről.
A betonfal után a németek és németek közti másik fontos gát július elsején omlott le: akkor (egy vasárnapon) lépett életbe a valutaunió, megérkezett Keletre a várva várt nyugatnémet márka. Ebből az alkalomból a két belügyminiszter egy volt határállomáson írta alá a hivatalos megállapodást arról, hogy megszűnt a határ, megszűntek a határállomások.
| Az életével játszott, aki megpróbált átjutni |
Több mint két és fél millió keletnémet szökött nyugatra 1949 és 1961 között – ezért láttak hozzá 1961. augusztus 13-án az NDK-ban a fal felépítéséhez. Nyugat-Berlin sikertelen szovjet blokádjának vége (1949) után a nagyváros két fele között – minden ellenőrzés dacára – lehetséges volt az átjárás, sőt sokan dolgozni jártak át a város egyik feléből a másikba. A nyugati (amerikai, brit és francia), illetve a keleti (szovjet) övezetek fizikai elszigetelése mégis váratott magára, nem utolsósorban azért, mert az NDK vezetői éveken át nem kapták meg az engedélyt Moszkvából. A munkaerő elvándorlása azonban egyre elviselhetetlenebbé vált. A nevezetes augusztusi napon drótkerítéssel, téglafallal kezdték meg a szektorhatárok elzárását. A magas, többszörösen biztosított betonfalak kiépítése évekig tartott. A nyugat-berliniek várakozásával ellentétben az Egyesült Államok 1961-ben némi tiltakozás után belenyugodott a helyzetbe, Berlin kedvéért nem kockáztatta meg a háborút a Szovjetunióval. Atttól fogva mindenki az életével játszott, ha Nyugatra akart jutni. A berlini fal és az NDK–NSZK („belnémet“) -határ mentén a legutóbbi adatok szerint 327 embert öltek meg bizonyíthatóan a határőrök lövései, az aknák vagy az automatikusan működésbe lépő lőfegyverek, de az ismeretlenül maradt áldozatok száma is magas lehet. A határőrség utolsó áldozatát, a húszéves Chris Gueffroy-t 1989 februárjában lőtték le; ő abban a hiszemben vágott neki Berlinben a határnak, hogy már nem érvényes a tűzparancs. Az utolsó haláleset alig háromnegyed évvel a fal megnyitása előtt, 1989 márciusában történt: Winfried Feuerberg léggömbbel próbált Nyugat-Berlinbe szökni és lezuhant. A fal megnyitásában történelmi véletlen is szerepet játszott. A forrongó NDK vezetői tervezték ugyan az utazási könnyítéseket, de az időzítés egy elszólásnak tulajdonítható. 1989. november 9-én este, egy élőben közvetített sajtótájékoztatón a párt egyik vezetője, Günter Schabowski azt találta mondani, hogy az utazási szabadság azonnal életbe lép. Ennek hatására kezdtek gyülekezni az emberek a berlini átkelőknél, míg végül a határőrök megnyitották az utat a tömegek előtt. |
Utóbb, a schengeni határok bevezetése után könnyen feledésbe merült, de mai szemmel megint elgondolkoztató, hogy nem sokkal a belnémet határ megszűnése után a még éppen létező NDK és az NSZK külső határain, de különösen Lengyelország és Csehszlovákia felől megszigorították a beutazók ellenőrzését. Nyugat-Berlinben addigra már lassan két éve hiába próbálták megakadályozni a vízummentesen érkező, tömegesen piacozó lengyelek beutazását – a hatásosnak látszó védekezés csak akkor vált lehetségessé, amikor az NDK határőrei vették kezükbe a dolgot a nemrég még békehatár névre hallgató Odera–Neisse-határ mentén, ahol mellesleg a valutaunió után a keletnémetek buzgón és akadálytalanul jártak át bevásárolni és tankolni az olcsó Lengyelországba. Az NDK-határőrizet megszigorításának másik nyilvánvaló oka volt már akkor is, hogy elejét vegyék a romániai szegénység elől német földre menekülő romák beáramlásának.
A jelképes események sorában emlékezetes volt még, amikor A fal a falhoz került: hatalmas show keretében július 21-én a Pink Floyd a berlini fal hűlt helyén, a Potsdamer Platzon előadta egyik legsikeresebb nagylemezét, A falat. A Pink Floyd egyébként is többször koncertezett már a fal tövében. Az előző években a Pink Floyd és mások fellépése sajátos politikai eseménnyé vált a kettéosztott városban: többször is tartottak nagy szabadtéri hangversenyeket a nyugati oldalon, a Reichstag előtti hatalmas füves területen. Vagyis olyan helyen, hogy pár száz méterrel távolabb, a fal keleti oldalán, a Brandenburgi kapu előtt, az Unter den Linden végében fiatalok ezrei hallgathatták a zenét, aztán általában a rendőrök megverték őket, és egyúttal jól elküldték a kíváncsi nyugati tévéseket.
Amikor 1990 szeptemberének utolsó napjaiban elkészült és hivatalosan „megnyitották“, senki sem sejtette, hogy az új Berlin ikonikus helyévé válik: 21 ország művészeinek 101 graffitija került a világ már akkor is legnagyobb szabadtéri képkiállítására, a ma már világhírű, 1300 méter hosszú falszakaszra a Spree partján, az Ostbahnhof közelében. Az East Side Gallery leginkább a csókot váltó Brezsnyev és Honecker képéről ismert. Az ideiglenesnek szánt galériát azóta többször is felújították.
Ami egyenesen – és egyes korabeli szemlélők szerint túl gyorsan – következett a fal leomlásából, az október 3-án lépett érvénybe: egyesítették a két Németországot. A falat pedig végül annyira gyorsan lebontották, hogy 1991 augusztusára, a fal építésének 30. évfordulójára újra kellett építeni egy kis darabot, hogy maradjon, ami emlékezteti az utókort. Berlin belvárosi kerületének peremén, a Bernauer Strasse egy szakaszán történészek és muzeológusok gondosan rekonstruáltak egy kis szakaszt. Azért azt a helyet választották, mert a Bernauer Strasse a híresebb, sokat fényképezett helyek közé tartozott, olyan utca lévén, amelyet hosszában választott ketté a fal, a szemben álló házsorok között. Ez volt a fal felépítése utáni hetek nevezetes szökéseinek egyik világhírű helyszíne, amíg még ki lehetett ugrálni vagy mászni a keleti házak nyugatra néző ablakaiból.
