Eperjes Károlynak nem eléggé templom a Nemzeti. De legalább komolyan hitte ezt a hülyeséget.
Lelép Eperjes Károly a Nemzeti Színházból, mert ami ott folyik, az neki még mindig nem eléggé szakrális, pöcsök jelennek meg a színpadon pernahajder püspökök jelmezén, meg idejön valami román, és nőkkel játszat férfit, amiből buzulás kerekedik. Mennyiben vagyunk mások, mint a „furcsa színház”? – kérdezi Eperjes. És ez a kérdés ide-oda pattog a falakon, a visszhang már azt is felveti, hogy mennyiben mások ezek a háromperkettesek, mint a másikak, mennyiben mások ezek a korrupt tolvajok, mennyiben mások ezek általában azon kívül, hogy hányják a keresztet a kamerának veszettül.
Eperjesnek bizony igaza van. Akkor is, amikor felemlegeti, hogy a pályázatban igenis szakrális színházról volt szó, remény színházáról, amelyik nem összezavar, kreatívkodik és csapong, hanem megmondja lekerekítve az egy és abszolút igazságot, az istenit, amiben ő maga, mármint Eperjes Károly is hisz. Ez nem jött össze. Vidnyánszky Attila nem tudott száz százalékig keresztény színházat csinálni. És valószínűleg nem is akart, annál talán több ambíciója van, mint hogy széklábakból faragjon kereszteket nap mint nap.
A pályázatba viszont ez kellett, mivel a döntés sudribunkókon múlt, akik nem járnak színházba, nem is akarnak oda járni, de ha valamiről megígérik nekik, hogy nemzeti lesz és keresztény, sőt szakrális, akkor azt benyelik. Természetesen ostobaság volt ez kezdettől fogva, hiszen egyházon kívül semmit sem érdemes szakrális alapon csinálni: oktatást, filmet, szórakoztatást vagy színházat. A legjobb elérhető eredmény a giccs, de valószínűbb, hogy inkább csak szar lesz, álszent és érdektelen, és még az sem eszi örömmel, aki lelkesen támogatta csak azért, mert ami keresztény, az jó.
De Eperjes, szegény, komolyan gondolta, hogy a Nemzeti Színházból templom lesz. És amikor észrevette, hogy nem lett, nem lehet templom, akkor vette a kalapját, és lépett. Őrültség, de van benne rendszer. És méltóság.