Kétarcú ez a foci-Eb, igazi nagy meccsek, és unalmas kilencven percek váltották egymást eddig, a selejtezőkben éppen úgy, mint a negyeddöntők meccsein. Még logikát sem használhat az ember, ha akar sem, mert a jó meccs kialakulása nem feltétlenül attól függ, hogy a résztvevő csapatok hanyadikok éppen az aktuális világranglistán, és attól sem, hogy a tradíciók mire predesztinálják a fellépő válogatottakat. A múltból nem lehet megélni, az élsportban biztosan nem.
Legjobb példa a kiszámíthatatlanságra a holland és az angol válogatottak szereplése, és most senki se jöjjön azzal, hogy a britek legalább a nyolc közé jutottak, mert egyrészt mákjuk volt a csoportmeccseken (az ukránok ellen mindenképpen), másrészt meg játékuk - a svédek elleni meccset leszámítva – a foci iránt elkötelezett semleges nézők számára maga volt a kínzás. Mármint nézni őket, és azt az ötlettelen, sokszor gyáva, és támadásra képtelen játékukat, amellyel igazság szerint már a csoportmeccseket sem szabadott volna túlélniük.
Valami nem stimmel Angliában: míg a spanyol futball egyértelmű győztese a futballt (is) jellemző globalista rendszer kialakulásának, addig a brit futball gyengül tőle. Azok a focisták, akik klubszinten hétről-hétre a legmodernebb focit gyakorolják a bajnoki-, kupa- es nemzetközi meccseken, a válogatott színeiben idejétmúlt, avitt és eredménytelen játékkal rukkolnak ki.
Nem tudom, csak kérdezem: lehet, hogy az iranyítással van a baj? Hodgson mester leragadt ezerkilencsszázkilencven környéken, és nem képes összerakni egy nyerő taktikát a csapatanak? Mindenesetre az angol szövetség elöljáróinak (ismét) van min gondolkodni, és eléggé sürgősen döntéseket is kell hozni, mert nemsokára vb-selejtezők kezdődnek, s amit most láttunk az angol tizenegy részéről, az még lehet, hogy ott is kevés lesz.
A másik – nagy – csalódás a holland csapathoz fűződik, képtelenek voltak együtt dolgozni a sikerért, az egyetlen Sneijdert kivéve, sztárjaik önzők, egymással sincsenek kibékülve, így pedig nehéz eredményesen futballozni. A három zakó így is durva, ha én lennék a holland szövetség, addig tisztítanám a keretet, amíg egy másik alapanyag keletkezik belőle, mert ez a garnitúra nem képes együtt a sikerre. Már. Mert a világbajnoki ezüst is ezé a válogatotté két évvel ezelőttről, de ez nem sok embert érdekel két esztendő elmúltával, másrészt nyoma sem maradt az akkori csapat mentalitásából mára.
Csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a francia válogatott szereplése sem volt meggyőző, ott is jobbak a képességek, mint az eredmény, s valami azt súgja, hogy náluk is jót tenne egy latin mentalitású szövetségi kapitány, hátha több tűz gyulladna a játékosokban szakmájuk gyakorlása közben, mert ezen az Eb-n Ribéryn kivül olyan langyos volt mindenki az egész tornán, mint egy gyógyvizes medence.
Németország csapata az idei torna etalonja, már csak azért is, mert kiegyensúlyozott teljesítményt hoznak, és meccsről meccsre javul a teljesítményük. Négy meccsből négyet behúztak, s amikor kicsit megrezzent a léc, abban a pillanatban ritmust váltottak, és erőt demonstráltak. Szegény görögök tudnának mesélni erről, akik meghúzták az oroszlán bajszát, s aztán meg is szenvedtek, hogy a ragadozó felébredt. A mesterük, Joachim Löw pedig képes kihagyni a kezdőből a három gólt szerző Gomezt például, ha csapata érdekei ezt követelik meg, sakkozik a játékosaival, taktikát változtat, reagál az ellenfelekre, egészen egyszerűen érti a modern futballt. Játékosai pedig – a közepesnek jegyzett vízhordóktól a jegyzett sztárokig – a legjobbjukat képesek kihozni magukbol meccsről-meccsre, nem veszekednek egymással, hanem mérkőzéseket nyernek.
A világbajnok spanyol csapatot divat bántani, az a vád ellenük, hogy unalmasak, mert nem adják oda a labdát az ellenfélnek, s ha annak már egyáltalán nincs kedve focizni, akkor rúgnak egy gólt, és győznek. Szerintem vagy tanulják meg elvenni tőlük a labdát, vagy próbálják azt, amit az olaszok például, akik nem engedik, hogy hülyét csináljanak belőlük, hanem fölszívják magukat, és egy racionális, de végtelenül pontos játékkal, maximális koncentrációval állnak elő, és képesek egyenlő partit játszani a passzkirályokkal.
Az olasz csapat amúgy is túllépett a saját árnyékán, a bundabotrányból érkezve játszanak igazán emlékezetes focit, az angolok ellen például harmincszor próbálkoztak kapura lövéssel, és ha Balotelli pontosabb lesz egy kicsit, akkor az eredmény meg majd még jobb.
A portugál csapat tíz hegedűse játszik a prímásuk alá, jól húzzák eddig, a vezér pedig egyre jobb, és nagyon akar koncertezni. Cristiano Ronaldo olyan elánnal játszik, mint nyolcvanhatban Maradona, vagy az ezredforduló Zidane-ja, egyszerűen azt látni, hogy győztes van a pályán, aki inkább meghal, mintsem eltűnjön a pályán. Ez a végtelen ego visszás is lehetne, de Ronaldo olyan szinten lángol játék közben, hogy azt is lenyűgözi, aki egyébként nem szereti a portugál irányítót.
Az elhullottak közül a dánokat sajnálom legjobban, sokkal jobb csapat, mint ahogy az az egyéni képességekből következik, jobban jártunk volna, ha ők keverednek a nyolc közé az angolok helyett. Görögország csapata pedig a legszimpatikusabb válogatott címét vihetné haza, ha lenne ilyen, képességeikhez mérten ők is felül teljesítettek, csak az volt sajnálni való, hogy utolsó meccsükön nem láthattuk Karaguniszt, a veterán csapatkapitányt, akit a sorsa sújtott két sárga lappal, de nem csak őt, minket is.
Természetesen a többi válogatottban is voltak megsüvegelendő teljesítmények, Ibrahimovic, vagy Sevcsenko is képes volt nyomot hagyni a krónikákban és a szurkolók emlekezetében egyaránt, csapatuk nem miattuk nincs már játékban.
A játékvezetők teljesítménye is dicsérendő, Kassai Viktor és csapata hibája is csak azért “ugrott elő” olyan élesen, mert a gólbíró-vita aktualitása felerősítette a bakijukat. Amúgy van ilyen, hiba volt, megszenvedtek érte, és kész. További sorokat ez az ügy már nem érdemel.
Annál is inkább, mert az elődöntők következnek ma és holnap, a tét nagysága felülírja az eddig látottakat. Reméljük, a játékot nem nyomja el az izgalom, és azt kapjuk a maradék négy nagycsapattól, amit remélünk: igazi focit.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
