Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Megnéztük a már jó előre nagy vihart kavaró kiállítást, de semmi igazán vérforralóan botrányos dolgot nem láttunk ott, csupán egy nagyszerű, de csúfosan elszalasztott lehetőséget.
A valaha volt legnagyobb Árpád-kori kiállítás nyílt meg múlt pénteken, Székesfehérváron: a néhány hónapja nagy vitákat kiváltó Királyok és szentek tárlat. Az éveken át szervezett kiállítás irányítását még tavaly decemberben, Kásler Miklós emberminiszter váratlanul a Magyarságkutató Intézet kezébe helyezte, és annak régészeti vezetője, a tudományos fokozattal nem rendelkező Makoldi Miklós kapott megbízást a kiállítás főkurátori feladatainak ellátására. A lépés következményeként belső viták törtek ki a Magyarságkutató és a tárlat szakmaisága fölött őrködő történészek, illetve régészek között, aminek a vége az lett, hogy a kiállítást kísérni tervezett tanulmánykötet több szerzője is visszavonta írását, majd távozott a projektből. A helyzeten nem segített Makoldi Miklós igen sajátos történelemszemlélete sem, a főkurátor vitathatóbb megállapításairól és a középkori Magyar Királyságról annak idején B. Szabó János és Sudár Balázs történészekkel is beszélgettünk.
"Azt hisszük, hogy jött István és varázsütésre lett itt egy keresztény ország?"
A Szent István-i kereszténység alapjait külföldiek rakták le, és már a honfoglalás idején éltek a Kárpát-medencében keresztények. A lakosság etnikailag vegyes volt, folyamatosan zajlott a migráció, jelentős muszlim népesség is élt itt, és mindezt akkor Európában ritka tolerancia fogadta. Vagyis a keresztény állam különböző kultúrák meg vallások határvidékén hosszú időn át szerveződött - mondja interjúnkban B.
A kialakult helyzet azonban nem tántorított minket el, még dúlt a botrány, amikor már elhatároztuk, hogy ezt a kiállítást nekünk meg kell néznünk, már csak azért is, mert a magyar múzeumtörténet egy kihagyhatatlan lehetőségének ígérkezett, olyan leletanyaggal, amit a közeljövőben nem fogunk újra egy helyen látni.
A jó
A leletanyag tényleg gazdag, látványos, elgondolkodtató, néhol megrázó. Olyan értékes darabokkal találkozhatunk, mint Szent István egyébként Prágában őrzött kardja, a XI. században Magyarországra került „Monomakhosz-korona”, vagy az V. István halotti koronájának vélt „Szabina-korona”, de egy helyre gyűjtötték össze a szervezők a magyar írásbeliség legkorábbi emlékeit is, így megnézhetjük a tihanyi apátság alapítólevelét, a halotti beszédet és az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó okleveleket, illetve kódexeket.
Merenghetünk például az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó könyvecske fölött, hogy a régiek miképpen voltak képesek ilyen apró, de mégis gyöngybetűkkel ennyire precízen írni. Emellett persze ki kell emelnünk olyan ritkaságokat is, mint például a Reinben őrzött Szentek Legendáinak Gyűjteményét, amiben szerepel a Hartvik-féle Szent István legenda is.
Különösen megrázó része a kiállításnak a tatárjárást bemutató terem, ahol azokat a kincseket nézhetjük meg, amelyeket gazdáik a mongolok elől menekülve rejtettek el edényekbe, vagy akár egy haszonállat szarvába, majd nem mentek vissza értük.
Megtekinthetjük még II. András király aranypecsétjét, illetve a korabeli keresztény vallásosság kegytárgyait, például ereklyetartókat, de láthatunk sírkődarabokat, szoborrészleteket, királysírokból előkerült ékszereket, fegyvereket is.
Mindenféleképpen jó pontot érdemel a Magyarságkutató azért, mert a beígért DNS-alapú genetikai kutatásaik végül nem jelentek meg a kiállítás témái között, és A pozsonyi csatából megismert történelemtorzító ámokfutásukból is láthatóan visszavettek.
A rossz
A kiállítás szinte minden porcikáján látni a kapkodást, és azt, hogy az utolsó pillanatban sikerült, úgy-ahogy, bemutathatóvá tenni a tárlatot. Több tárgy mellől hiányoznak a magyarázó feliratok, máshol pedig annyira sikerült elrejteni, hogy már önmagában kihívás megtalálni azokat. És akkor még nem beszéltünk a legbosszantóbb figyelmetlenségről, miszerint egyes pontokon kifejezetten rosszul megvilágított, alacsony helyekre kerültek a szövegek, amelyeket így roppant nehéz kibetűzni. Persze az érthető, hogy a félhomállyal sok esetben a kiállítási tárgyakat kell védeni, mert az éles fény nem tesz jót nekik, ugyanakkor a magyarázó, vagy legalábbis bemutató szövegeket akkor is lehetett volna úgy pozicionálni, hogy ne fulladjon totális értelmetlenségbe a kihelyezésük.
Sokszor támad olyan érzése az embernek, mintha valami felületes kategorizálás után egyszerűen csak belapátolták volna a kiállítási tárgyakat az egyes termekbe. Néha nem derül ki egy laikus szemlélő számára a valós értéke annak, amit néz. Például fentebb említettük a Hartvik-legendát is tartalmazó kódexet, ami mellett könnyű úgy elsétálni, hogy észre sem vesszük, ugyanis, ha a látogatónak nincsen már meglévő tudása arról, hogy miért fontos az a legendagyűjtemény, akkor így járt, mert a kiállítás szervezőitől bizony nem kapja meg.
Néhol egy kicsit koncepciótlannak is tűnt a felhozatal, hiszen volt olyan terem, ahol egy 1410-ből származó ítéletlevelet tekinthettünk meg, ami az Árpád-ház kihalása után bő 100 évvel keletkezett, így meglehetősen furán mutatott, illetve egy másik termet pedig teljesen indokolatlanul borítottak be a bayeux-i kárpit másolatával, aminek az ég adta egy világon semmiféle magyar történelmi vonatkozása nincsen.
Kellemetlen továbbá, ahogyan a szervezők a kiállítás digitális és interaktív tartalmaival bántak. Leginkább amolyan lefutandó kötelező körként tekintettek rájuk, mintha ez egy idegesítő rigolya lenne, aminek valamiért meg kell felelni, és nem egy lehetőség arra, hogy a muzeológiát a 19. századból végre átrángathassuk a 21. századba. A 17 termes kiállításra ugyanis sikerült kipakolni három darab képernyőt, az egyiken egy, minden malíciát félretéve remek animációs film futott II. András koronázásáról, szép volt, korhű, semmi kőszálikecskelovakon rohamozás, szóval abszolút rendben volt. A második képernyőn talán valami hasonló dolog készülődött, de a középkori magyar településfejlődéssel kapcsolatos tartalomnak csak a főcímeit volt hajlandó a gép lejátszani, mindez történt a megnyitó után négy nappal. Ez volt a dolog digitális része, ám az interaktív vonal ehhez képest is tudott kínos lenni.
Ennek középpontjában az európai szinten is egyedülálló aranymonostori Szent Péter-ereklyetartó és egy azt megjelenítő érintőképernyős kijelző áll. Itt belenagyíthatunk az ereklyetartóba, megnézhetjük, milyen volt a restaurálás előtt, illetve után és meghallgathatnánk egy információs szöveget, már ha mellékeltek volna a kijelzőhöz fejhallgatót, de ezt a szervezők nem tartották fontosnak. Végtelenül frusztráló tud lenni ez a helyzet, és folyamatosan az jár a fejünkben, hogy most biztos valami fontos dologról maradtunk le.
Persze az is érdekes kérdés, hogy miért pont erre az ereklyetartóra esett a választás a kiállítás megannyi tárgya közül, hiszen volt ott még jó néhány olyan darab, amihez lehetett volna ehhez hasonló interaktív tartalmat gyártani. Nehéz eldönteni, hogy a kapkodásnak esett-e áldozatul ez a koncepció, vagy eleve sem állt a szervezők terveiben a szokványos kiállítóterek modernizálása.
És a csúf
A sok baki közül is látványosan kiemelkedik egy, ez pedig a kiállítótermek folyosóján felcserélt királyok képe. Kint ugyanis a termek előtt húzódik egy sor, ahol a magyar királyok képmásait tekinthetjük meg, trónra lépésük sorrendjében. Itt látható egy zavarba ejtő kép, amely egy koronás gyereket és egy felnőtt férfit ábrázol, utóbbit a koronázása pillanatában. A kép szerint a gyermek I. Béla, míg a felnőtt Salamon magyar király. A gond ezzel csak az, hogy a figurákat a Képes Krónika azon miniatúrájából vették, ami egyértelműen arról szól, hogy a testvérével, Andrással vívott hatalmi harc győzteseként Béla herceg elnyeri a koronát a gyermekkirály Salamontól.
Gondolhatnánk, hogy egy sima tévesztésről van szó, de sokkal súlyosabb ez annál, hiszen ilyen hibát egy magyar történelemre specializálódott tudományos kutatóintézet nem engedhet meg magának, különösen akkor nem, ha több mint félmilliárd forint közpénzt kapott csak ennek a kiállításnak a megszervezésére. Ennyi pénzért azért egyszer csak meg lehetne nézni, hogy mit is ír az a Képes Krónika, aminek a képeit felhasználtuk.
Nagyon kínos továbbá, hogy miután többen is jelezték a Magyarságkutatónak, hogy a középkori Magyar Királyság története mindenképpen többről szól, mint a magyar etnikum múltja, amolyan tessék-lássék jelleggel, a magyarázó szövegek elejtett félmondataiból tudja összemazsolázni a látogató azt a tényt, hogy valóban éltek a Kárpát-medencében akkoriban mások is, de hogy mit csináltak, mi volt a szerepük, az nem derül ki. Egy helyen például megtekinthetjük a IV. Béla korában vert héber feliratú ezüstpénzeket, de az már nem derül ki, hogy kerültek rá az érmékre ezek a feliratok.
A kiállításról végül némileg kiábrándultan jöttünk el, mert ugyan minden megvolt ahhoz, hogy a magyar muzeológia egyik, ha nem legnagyobb dobását kihozzák belőle, ám végül egy határidőre épphogy összekapkodott, bakiktól, tévesztésektől hemzsegő, de „kilóra meglévő” rendezvényt hagytunk magunk mögött.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
