Szégyen, gyalázat, ami itt történt. A magyar kultúra egyik legsötétebb pillanata. Soha nem fogom elfelejteni a mai napot, és azokat sem, akik ezt tették szeretett iskolámmal, kollégiumommal, szakmám bölcsőjével. Szégyelljék magukat! Feketével írták be nevüket a hazai színháztörténetbe. Nem gondoltam, hogy mindez megtörténhet, de biztos vagyok abban, hogy azt a szellemi örökséget és tudást, amit Magyarország legjobb szakembereitől itt kaptunk, nem lehet eltiporni.

Ezt írta Nagy Ervin, a Katona József Színház színésze, miután Borbély Alexandrával együtt ő is piros és fehér virágokat helyezett el a Színház- és Filmművészeti Egyetemnél. Ahogy a hvg.hu is beszámolt róla, több százan helyeztek el mécseseket, virágokat és emléktáblákat egész vasárnap az Ódry Színpad szimbolikus „temetésén”, mivel az egyetem új vezetése kijelentette, megszüntetik az egyetem polgársága által 70 napig blokád alatt tartott Vas utcai campust, és kevesebb mint egy hónap alatt már le is szedték az épületről az Ódry Színpad-feliratot.

„Az Ódry Színpadon 1959. február 19-én volt az első bemutató. A 62. születésnapját  már nem élhette meg...” – írta Alföldi Róbert a „free SZFE” feliratot formázó mécsesek elől.

Szinetár Dóra, akinek édesapja 51 évig volt az egyetem tanára, édesanyja pedig csaknem fél évszázada diplomázott az SZFE-n, azt írta: „Az épület évek óta áldatlan állapotban volt, mivel hiába kértek, nem kaptak a fenntartótól támogatást a rendbehozatalára és a fejlesztésére. Az ott tanuló és a kollégiumában lakó diákok kénytelenek voltak az állam által lehetővé tett lekoszlott, elavult körülmények között élni, és tanulni. És nem ezért, hanem ennek ellenére sokan így is csodás művészekké váltak az iskola falai közt.” Úgy fogalmazott, az egyetem mindenkinek olyan volt, mint a gyereke.

Ezt a gyereket most lobotómiával kezelik, és átoperálják, hogy ne is emlékeztessen senkit arra, aki volt.

Andrusko Marcella párkányi születésű bábszínész és rendező arról írt a mécsesgyújtás után, örül, hogy nem hozta magával a kislányát az SZFE-hez, mert biztosan megkérdezné, miért sír az anyukája, neki pedig őszintén el kellene magyaráznia, mi történt az egyetemmel. „Én nem akarok ilyen dolgokat mondani a gyerekemnek.

És ez azt jelenti, hogy el kell mennünk innen, mert nem akarom, hogy egy olyan országban nőjön fel, ahol ez megtörténhet.

Néztem ezt az épületet, amit négy évig néztem kívülről, és a szürke falakat, amiket titokban megérintettem, ha arra mentem, mert megígértem magamnak, hogy bejutok oda, miközben a 8. kerületben laktam, éjjel virágot árultam, hétvégén meg szórólapoztam a Tupperware-nak. Az iskola, ahová vágytam. Az ország, ahová vágytam. Amit szintén a túloldalról néztem vágyakozva évekig. Megcsináltam. Átjöttem, bejutottam. És úgy gondoltam, én nagyon komolyan úgy gondoltam, hogy ez valami. Ma este pedig azt éreztem, hogy mindez most hullik a semmibe, amint befordulok a sarkon, és én semmit sem tehetek. És lehet azt mondani, hogy ezt a szutykot nézegetted évekig? Ezeket az elkoszlott falakat tapogattad? Ezeket, bazdmeg meg, ezeket! Mert nem a fancy épületdizájn alapján választottam jövőt! Mondjuk aki ezt kérdezi, az azt kérdezi, hogy tényleg ezt az öreg nagymamát siratjátok? Hát, nem látjátok, hogy mennyire öreg?! Nem látjuk. Azért nem látjuk, mert mi a nagymamát látjuk.”

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: