Bajban van a jobboldal – és ezt voltaképp el is ismeri –, ha az általa meghirdetett kultúrharcban, az általa balliberálisnak mondott alkotókkal és alkotásokkal szemben hatékonyan akar fellépni.

A rendszerváltás óta egyetlen olyan kortárs szépirodalmi alkotás sem született, amely minőségében és népszerűségében is felérhetne a jobboldalon mostanában célkeresztbe került baloldali, és a jobboldali kultúrharcosok szerint nemzetietlen eszméket valló írók, költők (Esterházy, Parti Nagy Lajos, Ady Endre stb.) munkásságával, és más területen is csak egy-két olyan alkotót találni, akiket nemcsak a NER kedvel, de tehetségük is van.

A jobbos kultúrkurzus legfajsúlyosabb alakja például a Nemzetit igazgató Vidnyánszky Attila, aki bevitte a színházba ugyan a "bőgyatyás-ájtatos pátoszt", de egyelőre teret hagyott a progresszívabb előadásoknak is. Hasonlóan hozzá a közismerten jobboldali Ákosnak is van tehetsége, és bár Ákos a pártpolitikától is általában távolságot tart, ha kell, bátran megmondja, hogy a nőknek mi a dolga, és hogy Soros György migránsokkal akarja elárasztani Európát.

A NER kevésbé lehet büszke viszont a jobboldali kultúrtáj szégyenfoltjaira. Az Orbán-kormányok eddig kétszer kíséreltek meg nemzeti slágert kitenyészteni, mind a kétszer csúfosan megbuktak. A Nemzeti Összetartozás Dala és a Desmond Chilf-féle 56-os emlékdal is joggal adott alapot a gúnyolódásnak. Csúfosan megbukott Kerényi Imre kurzusfestészeti kezdeményezése is, amikor az új alaptörvény egyes fejezeteihez kortárs festményeket rendelt, és a 2014-ben emelt német megszállás emlékműve sem egy sikertörténet.

Részletek az e heti HVG-ben.