Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ha valami igazán megéri, az nem más, mint dokumentumfilmet forgatni a saját nagyszüleinkről. Mert nincs is izgalmasabb annál, mint megérteni azt, ahogyan ők éltek fiatalon. Bicsák Boglárka a két nagymamáját vette filmre, alkotásának pedig a létező legkedvesebb címet adta: Megint elfelejtettem nefelejcset hozni. Villáminterjú a rendezővel.
Cikksorozatunkban a 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál magyar alkotásait mutatjuk be. A Megint elfelejtettem nefelejcset hozni című filmet a fesztivál Diák – és elsőfilmes versenyében vetítik.
Az idei Verzió nem szenved hiányt nagymamákban, és egyúttal olyan rendkívül személyes dokumentumfilmekben sem, amelyek a rendező érintettsége, az erősen szubjektív hozzáállása nélkül érdektelenek lennének. Ezek – mint majd később beszámolunk róluk: a Nagyi projekt vagy az Egy nő fogságban is – olyan alkotások, amelyekben a rendező nem vonul teljesen háttérbe, halljuk vagy látjuk, hogy – hol alig észrevehető, hol nagyobb beavatkozással – alakítja a filmre vett történetét.
Ebbe a kategóriába tartozik a jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanuló Bicsák Boglárka kisfilmje is, amely két nő párhuzamos síkon futó portréja. A Megint elfelejtettem nefelejcset hozni című filmjében a nők valójában Bicsák nagymamái, így érthető, hogy képtelenség volt teljesen a kívülálló szerepébe helyezkednie a rendezőnek. Bicsák Boglárka szerencsére nem is erőlteti túl a távolságtartást: ha a nagymama épp zöldséget pucol, akkor besegít ő is a házimunkába. A kamera meg forog közben.
A rendezőt kérdeztük.
hvg.hu: A nagymamái sorsa nagyon különböző, és teljesen más életet élnek most is. Milyen közös jellemzőket talált bennük a forgatás során?
Bicsák Boglárka: Úgy indultam el, hogy két teljesen eltérő embert fogok bemutatni a filmemben. Felfogásban, világlátásban, döntéseikben, múltjukban, jelenükben eltérő embereket. Viszont, ahogy teltek a hónapok, és egyre többet beszélgettem velük, rájöttem, hogy valójában mennyire keveset tudok róluk. Mindketten nehéz sorsú családból származnak, ahol már gyermekkorban dolgozniuk kellett. Mindketten átvészeltek embertelen korszakokat, amikor hallgatniuk kellett, házasodniuk kellett, mert az volt az egyetlen kiút a rossz helyzetből.
Hasonlóan reagáltak arra is, ahogy a fényképezőgépemmel közeledtem feléjük. Érdeklődők voltak és értették, hogy mennyire fontos számomra a film elkészítése. Mindemellett úgy éreztem, hogy fontos volt számukra az is, hogy beszélhetnek mindarról, ami történt velük.
Akár arról, hogy nem találták a szemüvegüket valamelyik reggel, akár arról, hogy mennyire hiányzik a férjük nap mint nap.
hvg.hu: Hogy sikerült rávennie a nagyszüleit, hogy megnyíljanak a kamera előtt?
Bicsák Boglárka: A filmet egy éven át készítettem, az első hónapokban próbáltam a kamerával úgy mozogni, hogy az ne legyen tolakodó a nagymamáim számára. Kezdetben mindent lefotóztam, ami számukra érdekes, fontos, vicces volt, majd megmutattam nekik: „Nézd, mama, lefotóztam a muskátlid!” Gondolhatták magukban, hogy csak bohóckodom a kamerával. Majd miután mindenhova vittem a kamerám, nem zavarta őket a jelenléte, és úgy érezték, hogy nekem mesélnek. Ami igaz is volt, mert én ültem a kamera mellett, és én állítottam le a felvételt a nehéz pillanatokban.
hvg.hu: Mi volt a legmegrázóbb az ő történeteikben?
Bicsák Boglárka: Az, hogy belegondoltam, mennyi mindent át kellett élniük, hogy most itt legyenek, és elmondhassák nekem mindezeket. Mennyi tartásra volt szükség, hogy átvészeljenek nehéz időszakokat. Gondolok itt a téeszesítésre a vidéki nagymamám esetében, de ugyanennyire megrázó lehetett egy határőrnagy feleségnek is lenni úgy, hogy a férj nem volt melletted minden percben, mert hívta a kötelesség. Ebből adódóan a férjek, a nagypapáim története is megrázó volt a számomra. Még nehéz belegondolnom, hogy milyen érzés elveszíteni azt, akivel összekötöm az életem, és akit a legjobban szeretek.
hvg.hu: Azt mondta egy interjúban, hogy a nagymamáin keresztül saját magát is jobban megismerte. Mit tudott meg magáról?
Bicsák Boglárka: Mikor a diplomafilmemet elkezdtem, a konzulensem nem tartotta jó témaválasztásnak, én azonban úgy éreztem, hogy el kell készítenem. Elsősorban magamnak kell elkészítenem, mert lehet, hogy tíz év múlva már nem lesz rá lehetőségem. Most kellett kérdeznem, most kellett válaszokat kapnom. A nagymamáimtól bátorságot kaptam és elszántságot az iránt, hogy ne adjam fel azt, ami igazán érdekel.
| Magyar rendezők a Verzión |
| A te neved – Domokos János hajléktalanokról és az őket önkéntes módon segítő keresztény közösségről szóló filmjét itt ajánljuk. |
