Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A rendszerváltás utáni magyar filmgyártás egyik bombasikerének második folytatásában a bájnak semmi keresnivalója: Herendi Gábor rendezése kiváló színészeiből magukból kiforduló celebeket csinál, akik mintha nem is akarnák elhinni, hogy amit elvállaltak, az bizony tényleg mókás. Mert nem is az. Kritika.
A Valami Amerikának mindig is az volt az előnye, még a második résznek is, hogy amikor nem volt annyira szellemes, akkor is a helyén volt a szíve, hisz volt neki olyanja, s igazán szerette karaktereit. A csetlő-botló Várnai-testvérek (Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc), s az őket körülvevő női figurák (Ónodi Eszter, Oroszlán Szonja, Tompos Kátya) egyaránt ismerősek lehettek a „hogyan készítsünk filmkomédiát” szakkönyv lapjairól, meg kicsit a saját életünkből is. S még az olyan, egyértelműen rádiókabarés gyökerekkel rendelkező alak, mint a Valami Amerika 2-ben felbukkanó és ragokkal szotyizva bíbelődő Bala (Csuja Imre) is olyan karikatúra, amit Herendi Gábor rendező bőven a helyén tudott kezelni. Így mindig megúsztuk feszengés nélkül a kalandokat, nevettünk is. Egyesek sokat, mások csak eleget. S teljesen rendben volt ez így.
Hát, most, hogy Herendi túl lett a gigasikeres Kincsemen, nem vacakolt tovább az érzelmekkel. Hogy pontosan – mármint igazából – miért készült el a Valami Amerika 3., arra mindenféle indokok léteznek (várta a közönség, sőt nagyon várta, követelte – nyilván ez a legnépszerűbb magyarázat), nekem mindenesetre van egy olyan gyanúm, hogy talán azért is, mert a Filmalap nem áll valami fényesen a vígjátékokkal. Herendi Gábor írt egy forgatókönyvet Divinyi Rékával közösen (állítólag sokáig írták), a tesók meg most visszatértek, s annyira nem figyeltek oda a nagy örömben és kavarodásban, hogy szinte porig rombolták azt, amit az első két filmben végig becsben tartottak.
Elvileg ez egy akciódúsabb Valami Amerika lenne – ennek bizonyítékaként már a nyitányban kapunk egy utcai akciójelenetet, s bizony már itt jelezhet a vészcsengő, hogy ebből baj lesz. Bala és bandája (a bandatagok Thuróczy Szabolcs, Faragó András) összecsap Tonival (László Zsolt) és bandájával (Kovács Lehel, Ganxsta Zolee) közben felvételről énekel Korda György, s hiába ropognak a gépfegyverek iszonyatos erővel, s a résztvevők hiába állnak öt centire egymástól, valahogy senki nem talál el senkit – vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire ez a látottak alapján illendő lenne. Oké, hát részletkérdés, ne akadjunk fenn ilyeneken, hahotázni jöttünk, nem az Aranyéletet akarjuk újranézni. (És akkor most kacsintok egyet Thuróczyra.)
Aztán hamar előkerül ismét a sorozat kulcsfigurája, a szélhámos Alex (Szervét Tibor), aki megint belesodorja a srácokat a bajba, s mire a szőkenős butaságokba kicsit sem érdekesen belemerevedett Timi háromszor szólja le a terhes Esztert, hogy milyen farönk lábai vannak, Várnaiék már a böriben is találják magukat. És innentől nem lesz menekvés. Nem nekik. Nekünk.
Ha börtön, akkor Stohl András – ezt nem én mondom, a Valami Amerika 3. mondja, mert hát ő alakítja (elvileg öniróniából, valójában ki tudja, miért) Kokót, a kokózós színészt, aki elvileg országos hírű, de ezt leginkább ő tudja magáról. Kacagnunk kell. Pedig még csak most jöttünk meg a rácsok mögé, még bőven várnak ránk fergeteges szkeccsek, amelyekben vagy az van, hogy Ganxsta Zolee vagy valamelyik másik unterman megveri Hujber Ferencet, vagy attól retteg mindenki, hogy mi lesz, ha a börtönben elkapják hátulról. És akkor jön, mit jön, MEGÉRKEZIK Nagy Ervin, a benti „melegek” szó szerint állig kivarrt vezére, aki olyan boldogan áll bele a méltatlan és félelmetesen poéntalan sztereotípiába, hogy már első jelenésekor is alig mertem odanézni.
És még csak jóval ezután jön a mélypont, a fináléban, amikor Nagy is, Stohl is énekel. Egyik táncol is hozzá, másik megint mintha civil önmagán élcelődne – de mindkét performansz sokkal olcsóbb annál, hogy egy pillanatra is élvezetes lehessen. És még mindig van lejjebb, még mindig van hova süllyedni – konkrétan rengeteg pucér férfifenék mellé, ahogy azok gazdái szappanokat keresnek a zuhanyzó padlóján. Nem részletezném, tessék megnézni, ha merik.
Aztán mi van még itt? Van egy nagyszerű Scherer Péter, kár, hogy neki is alig írtak gegeket, de ő még ezen a kevésen is talál fogást, elvileg megkapná a magáét a vlogger-kultúra és a realityk is (nem kapják meg, csak kullog utánuk a film), s van egy Pokorny Lia, akinek a szerepe csak azután lesz igazán kínos, miután kiderül, hogy mit is akar vele a történet elérni. Valamint és természetesen Herendi Gábor ismét előkapja a Bűnös város-kártyát is, de a sznob magyar szerzői mozgóképek paródiájának felemlegetése már kicsit sem talál el senkit. Pontosabban: visszapattan arra, aki küldte.
Mert hát a Valami Amerika 3. az a film, amelynek hibáival rendre megvádolták Herendit. Hogy ő csak ilyen vackokat csinál, s ez nem művészet. Ezzel szemben az igazság az, hogy Herendi Gábor még sosem készített ennyire rossz filmet (igen, a Magyar vándort is beleszámoltam), s mivel őszintén kedvelem a profizmusát, nagyon remélem, hogy nem is fog. Úgyhogy bízom benne, hogy ha hatalmas siker lesz a film (márpedig könnyen lehet, hogy az lesz), azt nem veszi biztatásnak. Rossz lenne mindenkinek.
