Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Maga Cser-Palkovics polgármester jelentette be annak idején a nagy hírt: Székesfehérvárra látogat a Deep Purple. A klasszikusnak számító brit rockzenekar szombaton lépett fel a FEZEN-en, mi is ott jártunk. Igen, volt a Smoke on the Water.
Kicsi, de erős fesztivál a FEZEN. Nincs negyven színpad, sem cirkusz, sem óriáskerék, semmi vurstlihangulat, nemigen hallani beszélgetéseket idegen nyelven. Egy valamikori focipálya a fehérvári „nagyrét”, e mellett van egy nagyobb sátor, és még négy kisebb színpad, büfék, polóbolt. Nagyjából ennyi.
A durva meleg miatt megállapítjuk, hogy nem praktikus viselet a keményebb rock hívei számára szinte egyenruhaként viselt fekete póló. Hagyományosan a székesfehérvári rendezvény a rockzenére épít, bár jól meg van a szombati zárónapon például egymással a finn metál Amorphis, vagy a „tinik Tankcspadája”, a Depresszió mellett a sátorban az Ocho Macho, vagy a kifejezetten hangulatos helyen, a FEZEN Clubban akár Bin Jip is. A délután meglepetése számunkra a Wasabi KHT. nevű formáció volt a No Wave sátorban: kiváló jazzes, punkos, alterpopot nyomtak. Kár, hogy a kánikulai hőségben nem indult be rá a punnyadt közönség.
Igen fontos fejezet
A fesztivál legnagyobb sztárja, a szombati napon az Edda előtt játszó (!) brit rocklegenda, a Deep Purple. Ennek megfelelően a rendezvényre tömött sorokban igyekezett délután a MÁV-pályára a legkülönbözőbb korosztályt képviselő rajongótömeg. A megszokott fesztiválozó-rétegbe ezúttal erősen keveredtek a nagypapakorú öreg rockerek, megállapodott középkorú párok, és a gyermeküket is magukkal cipelők. Sőt, egy menyasszony-vőlegény páros is bekeveredett a tömegbe „teljes harci felszereléssel”: állítólag a vőlegény a finn metál rajongója, és az Amorphis hörgését találta romantikus alkalomnak egy előesküvő megtartására.
A várva várt koncert - amit mintegy fél éve maga a város vezetője, Cser-Palkovics András jelentett be, mondván „ezzel városunk évezredes történelemkönyve egy igen fontos fejezettel bővül” – a tömeg lassú bejutására tekintettel negyedórás csúszással kezdődött. Ennek mellesleg azok is örültek, akik épp sörért álltak sorba, ahhoz is kellett ugyanis türelem és idő, hogy hozzájussunk a visszaváltható, füles korsóba csapolt frissítőhöz.
A hard rock alapjainak lerakójaként tisztelt zenekar 1968-ban alakult, azóta nyomja kisebb-nagyobb szünetekkel és kibogozhatatlan tagcserékkel az egykor itthon a követői által „őszinte kemény rocknak” hívott valamit. Zeneileg mellesleg az Edda is ebből a köpönyegből bújt elő a hetvenes évek végén, hogy 2-3 lemez – és Slamovits István gitáros-zeneszerző távozása után – a nyolcvanas évek közepére elforduljon a glam rock, majd a giccsparádé felé. A frontember „elvittek az ufók”-típusú komoly fejtegetései csak pedig csak súlyosbítják az Edda körüli zavart.
De visszatérve a Deep Purple-re: a zenekar csúcsa a hetvenes években volt, amikor Jon Lord billentyűs és Ritchie Blackmore gitáros írták a jobbnál jobb számokat, végigturnézták a világot, kiadták azokat az albumokat, amely nélkül nem értelmezhető a rocktörténelem (In Rock, Machine Head, Fireball). Majd egy időre eltűntek, de a nyolcvanas évek közepétől újra kiadtak lemezeket, amelyek azonban már jó esetben is csak utánérzések voltak, meg sem közelítik a kezdeti anyagok hatását, színvonalát.
A leghíresebb gitárriff
A klasszikus felállásból mára épp a két zseniális zeneszerző hiányzik: Blackmore ás Lord, utóbbi tavaly elhunyt. Felmerülhet a kérdés, mitől Deep Purple ez a mostani zenekar nélkülük, de nincs értelme ezen eltöprengeni. Blackmore helyére Steve Morse lépett, aki már egy másik gitárosgeneráció képviselője. Kétségtelen, hogy virtuozitásával új színt hozott még a régi dalokba is, ám épp ez a bökkenő. A FEZEN-koncert leglaposabb pillanati épp azok voltak, amikor öncélúan elkezdett szólózgatni: épp az ilyen pillanatok miatt unták meg sokan annak idején ezt a műfajt. Jon Lordot Don Airey váltotta a hammond és egyéb billentyűs hangszerek mögött. Az ő szólója viszont kifejezetten üdítő, izgalmas volt.
Egyébként a koncert a megszokott rendben ment a nyitó számtól (Highway Star) a megkerülhetetlen záródalig, a Smoke on the Waterig. Ez utóbbi többek között arról nevezetes, hogy egy pesti gitárboltban felkerült azoknak a számoknak a listájára, amit tilos játszani a hangszerek kipróbálásakor, ugyanis szinte mindenki ennek bevezető riffjével próbálkozik, és ez az eladók agyára megy. Steve Morse előadásán viszont ugrásszerűen megugrott az egy főre jutó mobillal videózok aránya a színpad előtt. (Sok kis okostelefonban van most ott hallgathatatlan és láthatatlan minőségben a világ leghíresebb, négy hangból álló riffje, az "eredeti" előadó tolmácsolásában.)
A Purple tehát a közönség által várt régi nagy slágerekre épített, legfeljebb néha csempésztek a műsorba egy-egy újabb számot. (Ilyenkor le is ült a koncert.) A betervezett ráadásban pedig jött a Hush.
Akik a Deep Purple-ért jöttek ki a fesztiválra (és nem voltak kevesen), összességében nem csalódtak, igaz nagy meglepetések sem érték őket. Egy korrekt kis koncert volt egy valamikori nagy sztártól, akik ma is a múltjukból élnek. Eljönnek a FEZENRE éppúgy, mint korábban a Stargardenre vagy az Arénába, esetleg vidéki rockszínpadokra, na és, ha kell, az orosz elnök házibulijára is.
A több mint másfélórás koncert után a tömeg jelentős része elindult haza. Pedig némi átszerelés még hátra volt következett az Edda. Pataki Attilától kifele menet azt is megtudtuk, hogy Ian Gillan a whiskyt szereti, de a jó magyar pálinkát nem bírja. Hogy mi van az ufókkal, azt már nem vártuk meg, viszont hazafelé még rádión hallgattuk, hogy világbajnok lett a polócsapat. Na, így kell befejezni egy estét.
