Kult Rác András 2013. április. 05. 15:52

Így lehet 23 milliót kaszálni egy lopott festményen

Véletlenül bukkant az akár 100 ezer dollárt érő festményre az amerikai tornatanár? Vagy festő édesanyjával szövetkezve egy sok éven át tervezett bűntény részesei?

Egy amerikai hölgy, a francia származású Marcia Martha Fuqua, beletúrt a bolhapiacon egy papírdobozba, és talált benne két érdekes és egy érdektelen holmit. A baba tetszett neki, azt gondolta, hogy biztos akad majd egy-egy népművészet rajongó és gyűjtő, aki valamivel több pénzt ad érte, mint amennyit elkölt rá.

A műanyag tehén figura is megtetszett neki, jól mutat majd a nagyszobában.

Ami az apró festményt illeti – úgy 14x23 centi – szép volt ugyan, tarka, erős színekkel, de inkább a képkeret tűnt értékesnek. Úgyhogy az egész dobozért fizetett 7 dollárt, majd távozott a nyugat-viginiai piacról.

AFP / Paul J. Richards

Tavaly kiderült, hogy a haszna akár 3000%-ot is meghaladhatja, amennyiben a Potomac műkincs kereskedőház jól becsülte az értéket 22 ezer dollárra. A festmény ugyanis egy eredeti Pierre-Auguste Renoir.

Akad olyan becslés is, amely 80-100 ezer dollárra becsüli az értékét, ez már akár 14280%-os haszon is lehetne. Forintban akár 23 milliót is kereshetne Fuqua.

Mesétől a krimiig

De csak kereshetne. A történetet a világ először szenzációként fogadta, a BBC-től a Washington Postig mindenki egy csodálatos szerencséről közölt cikkeket. Ekkor a még névtelenséget kérő szerencsés megtalálót Renoir Lányként emlegették. Ahogy a festmény egyre híresebbé vált és a Potomac is közeledett az árverés felé, egyre több részlet és újabb kérdés merült fel. Mindez végül ahhoz vezetett, hogy a Potomac 2012 szeptemberében lemondta az árverést.

Miért is? Azért, mert a festmény minden bizonnyal lopott, így az aukciós ház nem adhatja el addig, amíg a jogos tulajdonos személye ki nem derül és nem dönt a sorsáról.

A Renoir-festmény címe A Szajna partján, és a festő még egy vonzó hölgy, Alphonsine Fournaise Papillon társaságában festette. Alphonsine megjelenik a képen, modellt ült a zsebkendőnyi műremekhez.

Renoir hősnője már Madame Papillonként 5000 frankért adta el a képet 1925-ben a Bernheim-Jeune kereskedőháznak, akik 1926-ban újra továbbadták Herbert L. May amerikai ügyvédnek, aki New York, Genf és otthona, Pittsburg között ingázott.

Herbert felesége, Saidie May a Baltimore Művészeti Múzeum fő patrónusaként 1951-ben 300 ezer dollár értékben adott támogatást és műtárgyakat, nevét azóta is viseli az intézmény egyik szárnya. Azonban a nagy adományozás előtt másfél évtizeddel ajándékozta oda a Renoirt, ami a jelenlegi nyomozás idején lett csak ismert a Múzeum vezetői számára. Kerekre nyílt a szemük, ugyanis ismeretük szerint a Saidie May kollekción belül soha nem bukkant fel az alkotás. A saját levéltárból azonban előkerült Saidie May levele, ami megerősítette az 1937-es donációt, ráadásul tavaly ősszel egy Baltimore-i rendőrségi jelentés is napvilágot látott, amely azt írja, hogy 1951. november 16-ról 17-re virradó éjjelen ellopták a francia művész festményét.

Hogy a bűntény és a 2010-es bolhapiaci vásárlást milyen útvonal köti össze, rejtélyes. És gyanús. Az FBI bekapcsolódott a nyomozásba, és bírósági utasításra pedig Fuqua kénytelen volt megadni nevét nyilvános dokumentumokban is.

Fuqua az FBI-hoz intézett levelében saját tulajdonának tekinti a Renoirt, és hangsúlyozza, hogy nincs művészettörténeti képzettsége. Ő maga tornatanár, de dolgozott kaszinóban is blackjack osztóként, és autósiskolában is oktatott.

Édesanyja azonban maga is festő, és ez még csak a legkevésbé feltűnő az életrajzában. A 84 éves Fuqua asszony éppen Baltimore-ban végzett főiskolát, vagyis a lopás városában, 1952-ben szerzett oklevelet, egy évvel a bűntény és Sadie May halála után. Majd mesterkurzuson diplomázott egy Maryland-i egyetemen, tézisét éppen Renoir-ból írta. Ezután saját stúdiót nyitott, ahol gyerekeket és felnőtteket is oktatott szépművészetre, itt lánya, az eltűnt festmény történetének főszereplője segédkezett sokáig.

Marcia azt állítja, hogy miután 2010-ben megvette a 7 dolláros dobozt, két évig rá sem nézett a Renoirra. Hogy miért vette elő 2012 nyarán, arról nem szól, csak annyit mond, hogy művész édesanyja javaslatára jelentkezett be a Potomac-hez, hogy szakértői véleményt kérjen.

Az épületbe a világos szemeteszsákba hanyagul becsomagolt Renoirral lépett be, hogy Anne Norton Craner szakértővel beszéljen. Cranernek már első pillantásra gyanús volt a festmény, felismerte a francia mesterember ecsetvonásait és színvilágát, majd egy 1951-es, tehát a titokzatos eltűnés évében készült fekete-fehér reprofotóval összevetette. Kétség sem fért hozzá, eredeti az alkotás.

Kié a festmény?

Ahogy a festmény múltjából újabb és újabb epizódokat ismertek meg az érintettek, egyre többen hívták az aukciós házat a világ minden pontjáról: vajon érdemes az Egyesült Államokba utazniuk? Végül beigazolódott a gyanú, az árverés elmaradt.

Marcia Fuqua mellett két jelentkező van még, aki tulajdonjogot hirdet. Az egyik a Baltimore Művészeti Múzeum, hiszen annak idején Sadie May ennek az intézménynek adta a Renoirt.

A másik az a biztosító társaság lehet, amelyik lopás ellen vállalt garanciát még a század derekán. Christopher A. Marinello, egy londoni székhelyű, világszerte eltűnt műtárgyak adatbázisát ápoló intézmény képviselője arra emlékezteti a résztvevőket, hogy a 20. század közepén élt még egy igen speciális biztosítás kötési eljárás. E metódus szerint, akárcsak a jelen esetben, ha egy biztosító garanciát vállal lopásra, s annak bekövetkezte után fizet is, majd előkerül az eltűnt műtárgy, akkor az ő tulajdonába kerül a biztosított tárgy. (Ugyanennél az intézetnél ellenőrizte a Potomac, hogy valóban az 1925-ben vándorútra kelt festményről van szó.)

Mivel 2500 dollár kártérítést kapott a Baltimore Múzeum, ezért akár Marinello elmélete is valóra válhat.

Hogy megtérítik-e a Marcia Fuqua-nak a Harper bolhapiacon elköltött 7 dollárját, illetve ennek a műanyag tehén és a baba árával csökkentett részét, egyelőre nem tudni.

Élet+Stílus hvg.hu 2024. november. 30. 10:00

„Elájult, és akkor jött rá, hogy valami nem stimmel” – Kösz, jól: kiégés és stressz a magyar munkahelyeken

<strong>Milyen személyiségjegyek jellemzik a munkamániásokat, és mi lehet az oka, hogy Magyarországon a civil szférában dolgozik a legtöbb munkafüggő</strong>? Mennyire az egyén, és mennyire a munkáltató felelőssége, ha a munkamánia eluralkodik, és függőséggé, kiégéssé válik? <strong>Mi a közös Karácsony Gergelyben és Donald Trumpban?</strong> A Kösz, jól vendége volt Kun Bernadette pszichológus és Merész István, az Allianz-Trade vezetője.