Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Bemutatjuk a budapesti gettóból a táskáival az amerikai elit legfelsőbb köreibe eljutott, nemrég elhunyt Judith Leibert, akit szorgalma és kitartása a vészkorszak után a tengeren túlra is elkísérte. Ami utána maradt, az 3500 különböző díszes táska, és rengeteg történet.
Estée Lauder lehettem volna
– tartotta magáról a világ egyik leghíresebb, de vitán felül a legextravagánsabb táskákat készítő magyar származású tervező, Judith Leiber, aki a hét végén, néhány órával festőművész férje után halt meg 97 évesen.
Az, hogy a Budapesten, Pető Juditként született művész végül nem a bőrápolás királya lett, a XX. század viharos történelmének tudható be, ahogy mozgalmas fiatalkorának sok más fordulata is. Judit 1921 januárjában, négy hónappal az első zsidóellenes törvény megszavazása után jött a világra egy jómódú zsidó család második gyermekeként.
A numerus clausus a felsőoktatásban korlátozta a nemzetiségi származásúak – közte a korábban vallási közösségként elismert zsidók – részvételét. Ez Judit életét is meghatározta: 17 évesen szülei Londonba küldték az akkor már öt nyelven beszélő lányt, hogy, ha már Magyarországon ez gyakorlatilag lehetetlen, a King’s College-ban tanulhasson vegyészetet, úgy gondolták ugyanis, hogy bőrápoló krémekkel alapozhatja meg a jövőjét – akárcsak néhány évvel korábban a már az Egyesült Államokban született Estée Lauder.
A történelem azonban közbeszólt:
Hitler bevitt a kézitáskaüzletbe
– foglalta össze életrajzában a hirtelen váltást Judith Leiber.
A lány mindössze egy évet töltött Londonban, majd nyári vakációra hazatért. Ez a nyár, az 1939-es, azonban brutális módon ért véget a kontinensen: szeptember 1-jén a német hadsereg lerohanta Lengyelországot. Apja elintézte, hogy még ha kalandos úton is, de visszatérhessen Londonba, ő azonban máshogy döntött: inkább családjával akart maradni Budapesten.
Ez azonban nem csak azzal járt, hogy le kellett mondania az egyetemi tanulmányokról, de a vegyészetnek is búcsút kellett intenie. Az 1939-ban elfogadott második zsidótörvény ugyanis több foglalkozás esetében megtiltotta a zsidók foglalkoztatását. Így lett nővére, Éva cukrász, ő pedig a Pessl bőrdíszműgyár első női tanonca. A padlótakarítástól és a ragasztókeveréstől lépésenként küzdötte fel magát a táskavarrásig, de kézzel készített laptáskáinak hamar híre ment. Zsidóként pedig, legalábbis Európa más országaihoz képest akkor még békében élhetett Budapesten a családjával, és űzhette az egyre sikeresebb ipart a Pessl-családnál.
Táskákról álmodni
Aztán jött 1944 márciusa és a német megszállás, majd a zsidók jogainak további korlátozása, elkülönítésük, deportálásuk elrendelése. Judit apját ekkor munkaszolgálatra vitték, ám a család svájci útlevelet szerzett neki és a családnak is. A menlevéllel a nemzetközi gettóba kerülhetettek, ahol 26-an osztoztak egy egyszobás lakáson, de legalább viszonylag biztonságban tudhatták magukat. Budapest ostromát a pincében vészelték át Petőék. „Úgy próbáltam elaludni, hogy gondolatban táskákat terveztem” – mesélte életrajzában a művész, aki az ostromot ugyan épségben túlélte, a szovjetek bevonulása után viszont egy gránát megsebesítette a bal karját.
A háború vége után a táskakészítés folytatásának ez sem szabott gátat, és az sem, hogy a Pessl családot elhurcolták. Judit megüresedett műhelyükben folytatta a munkát, és már saját üzletében árulta a megtalált maradék alapanyagokból, kézzel varrott termékeit. Vevői, mint mesélte, főleg ott dolgozó amerikaiak voltak.
Ekkortájt ismerkedett meg a Budapesten rádiósként szolgáló pennsylvaniai közlegénnyel, Gerson (Gus) Leiberrel. Judit első látásra beleszeretett, szülei azonban nem lelkesedtek azért, hogy előkelő lányuk hozzámenjen egy szegény amerikai fiúhoz, aki művészi ambícióit épp Budapesten kezdte kiélni.
1946-ban végül mégis összeházasodtak, majd New Yorkban telepedtek le. Nem sokkal később Judit nővére is hozzáment egy amerikai katonához, majd egy izraeli kitérő után szüleik is követték a két lányt az Egyesült Államokba.
New York a legjobb választás volt a fiatal táskatervező számára: a háború után feléledő divatipar tárt karokkal várta. Az ekkor már Judith Leiber Nettie Rosensteinnél kezdett dolgozni, akinek a neve ma már keveseknek cseng ismerősen, ám akkortájt az egyik legnépszerűbb tervezők közé számított koktélruháinak és feltűnő bizsuinak köszönhetően.
Mamie Eisenhower kezében a világhír
Judith nagy napja 1953-ban érkezett el, amikor Rosenstein felkérést kapott a megválasztott elnök, Dwight Eisenhower beiktatási ünnepségén a First Lady toalettjének megtervezésére. A halvány rózsaszín, gyöngyökkel ékesített ruhához egy hasonló, strasszokkal és gyöngyökkel kivarrt kis táska dukált – az egyszerre diszkrét és extravagáns dizájn pedig meghozta a hírnevet a tervezőnek.
Ennek ellenére újabb tíz év kellett ahhoz, hogy Leiber elindítsa saját cégét – addigra férje is komoly hírnevet szerzett magának festményeivel. Gus ennek ellenére felesége segítségére sietett: megtakarításaikból – Pető papa 7 ezer dolláros kölcsönével kiegészítve – nyitotta meg a házaspár az első saját táskaműhelyt, ahol Judith készítette a bőrtáskákat, Gus pedig intézte az üzleti ügyeket.
Bár kövek bőven jutottak Mamie Eisenhower ridiküljére is, a Leiber nevéhez kötött díszes táskákat a véletlen szülte: az Olaszországból rendelt aranyszínű bőr festése távolról sem lett tökéletes, a zöldesszürke alapszín pedig nem igazán nyerte el a vásárlók tetszését. Ekkor kezdett el új anyagokkal és mintákkal kísérletezni, az 1966-ban bemutatott híres végeredmény pedig a fémalapra készült, számtalan strasszal vagy drágakővel ékesített táskacsalád lett a legváltozatosabb színekben és formákban. Készült a Fabergé-tojásra hasonlító, oroszlán, béka, malac, ló, ananász, sütemény, dinnyeszelet, de pingvin alakú minaudière egyaránt, de férje egyik festménye után is készített egy női alakot ábrázoló táskát.
A Swarosky-kristályokon kívül különleges bőröket, japán selymet és kagylóházat is felhasznált a tervező, a sztárok imádták, a first ladyk pedig mind Leiber-táskával jelentek meg a fontos eseményeken. A legextrémebb Hillary Clinton volt, aki Socksról, a Clinton-család Fehér Házban élő macskájáról mintázott táskát hordott magával a bálokra.
A különleges táskák ára a hatvanas évek elején 150 dollártól indult, és ahogy teltek az évek, szép lassan hétezer dollár fölé kúszott, pedig praktikus darabnak aligha lehet nevezni őket: ahogy Leiber mondta:
egy rúzs, egy hitelkártya és egy százdolláros fér el benne, de a nőknek igazából másra nincs is szükségük.
Rengeteg díj után 1993-ban a táskatervezők közül elsőként nyerte el az amerikai divattervezők tanácsának (CFDA) életműdíját. Cégénél ekkor már kétszázan dolgoztak, kezük alól évente 180 különböző modell került ki – a 70 millió dollárt meghaladó bevételével a világ legnagyobb luxustáskamárkájává lépett elő a Leiber.
3500 táska
A csúcson kell abbahagyni – gondolhatta a sokat látott tervező és férje, akik ebben az évben a londoni Time Productsnak adták el a családi céget. Judith 1998-as visszavonulásáig tervezőként segítette az új tulajdonosokat.
2000-ben a Pegasus Apparel Groupé lett a társaság, amely egy évvel később Judith Leiber Groupra változtatta a nevét, 2003-ban pedig megtörtént a legnagyobb változás: a manhattani műhelyt külföldre költöztették.
A Judith Leiber táskák ma is kaphatók – már ha van rá valakinek több ezer dollárja –, viszont az eredeti kreációk, amelyeknek számát 3500-ra teszik, Gus festményeihez hasonlóan műalkotásokká nemesedtek az idővel.
A tervező rövid ideig leánykori nevén próbálta saját tervezésű ezüst műalkotásait eladni, sikertelenül, aztán férjével a legnagyobb projektjüket építették fel: egy múzeumot, tele saját alkotásaikkal. A galéria egy reneszánsz villában kapott helyet a New York állambeli East Hampton-beli birtokukon, és 2005-ben nyitotta meg kapuját. Az idős pár csaknem kétezer táskát vásárolt vissza, közben Gus festett, és közös kiállításokon is bemutatták műveiket Amerika legnevesebb múzeumaiban.
Judith nővére, Éva a birtokuk szomszédságában élt, itt halt meg 2015-ben, 96 évesen. A házaspár három évvel élte túl utolsó rokonukat: 72 év házasság után Gus április 27-én, Judith pedig még aznap, csupán néhány órával később távozott.
Ami utánuk maradt, az 3500 különböző díszes táska, és rengeteg történet. Egy férjről, aki váláskor nem kért mást a feleségétől, mint hogy az évek során neki vásárolt Leider táskákat szolgáltassa neki vissza (az exnej nemet mondott neki), a hölgyről, aki partyk idején asztali dekorációként használta kollekciója darabjait, vagy Estée Lauderről, aki arra kérte, tervezzen repülőgép alakú táskát a fiának, hogy azzal kérje meg a szerelme kezét. A táska elkészült, a leánykérés azonban elmaradt. Hiába, nem volt szerencséje Leibernek a Lauderekkel.
