A folytonos rettegés bezárja, s bizalmatlanná teszi az embereket. Vélemény.
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) néhány esztendeje már szembesült azzal, hogy a zsidó közösségi szervezetek szerepe nem merülhet ki abban, hogy mindig épp olyan antiszemitizmustól féljenek látványosan, amilyentől a környezetük, vagy a mindenkori hatalom szeretné.
A nemrég Budapesten megrendezett cionista konferencia mégis ebben a tekintetben csapott némi zajt a magyar nyilvánosságban, de nem ezért érdemes rá visszatérni éppen most, a zsidó új év közeledtével. Az esemény szinte csokorba gyűjtötte a magyarországi zsidó szervezetek negyed százada újra és újra elkövetetett hibáit, a bezárkózást, az antiszemitizmus kérdésének eszközzé tételét és a társadalmi felelősségvállalás helyetti pártpolitikai helyezkedést.
A Cionista Világszövetség küldetése az, hogy segítse az együttműködést Izrael és a diaszpóra zsidó közösségei között. Ha itt rendezik meg konferenciájukat, akkor érdemes lett volna némi érdeklődést tanúsítaniuk a majd’ százezres közösség élete iránt. Ehelyett kizárólag az antiszemitizmusról kívántak beszélni, mintha ezen kívül tényleg semmi nem érdekelné a magyar zsidókat.
A konferencián jelen kellett volna lenniük a kérdéssel foglalkozó kutatóknak, tudósoknak. A konferenciákat ugyanis az ő nézeteik ütköztetésére találták ki. Nem voltak jelen. Ahogy nem voltak jelen a magyarországi zsidó közösség képviselői sem, csak egyetlen parciális zsidó vallási közösség és a hozzá szorosan köthető alapítvány képviselői - akik vélhetően jelentős szerepet játszottak a hibás programszervezésben.
A konferencia egyfelől kizárta a külvilágot, az elfogulatlan hozzáértőket, másrészt a magyarországi zsidó közösség jó részét is. Ami történt: szűk baráti körben összeültek a zsidók magukban félni az egyre erősödő antiszemitizmustól, úgy, hogy mindenki lássa, egyedül ők félnek hitelesen, egyedül ők képviselik autentikusan a közösség nagy-nagy félelmeit.
Még jellemzőbbé teszi az egészet, hogy mindez a menekültkvótáról szóló népszavazási kampány kellős közepén zajlott, és a meghívott kormánytag előadásának valaki a menekültválságot és az európai zsidó közösségek biztonságát összekapcsoló címet adott. A szervezésre jellemző, hogy az eseményt követő interjújában maga az előadó sem vállalta az előadás címét.
A magyar zsidó közösségek nem egyszer hajlamosnak mutatkoztak mindig éppen olyan típusú antiszemitizmustól félni, amilyentől a hatalom szerette volna, hogy féljenek. Mintha a hatalom védő közelségében keresnének szélárnyékot, és ebben aztán ki is merülne társadalmi szerepvállalásuk.
A múltban gyakran vádolták mindezzel a Mazsihiszt, nem is mindig ok nélkül. Ezeknek az időknek azonban vége. Az emlékezetpolitikai deficittel, vagy magával az antiszemitizmussal természetesen foglalkozni kell, de nem lehet hiányosságokat eltakaró fügefalevélként, az egymással szembeni rivalizálás eszközeként és hatalmi manipulációk szolgálatában használni. Se jobbról, se balról.
A Mazsihisznek, mint minden egyháznak, megvannak a saját, önálló feladatai. A közösségépítés, az érdekvédelem és a társadalmi felelősségvállalás. A mindenkori hatalom ebben nem ellenség és nem barát, hanem tárgyalópartner.
A folytonos rettegés bezárja, s bizalmatlanná teszi az embereket. Pedig a jövőben inkább vonzóvá kellene tenni a zsidó közösségeket, hogy elérhetővé váljanak azok a zsidók is, akik eddig a közelbe se jöttek vagy legfeljebb a nagy ünnepeken töltöttek a közösségben évente két-három órát. S közben tudnunk kell, nem csak magunkért vagyunk felelősek, hanem tágabb környezetünkért is.
Közeleg Ros Hasono, a zsidó újév napja, ideje szembenézni azzal, mit tettünk, mit mulasztottunk és végiggondolni, mire kell törekednünk a jövőben. A Mazsihisz vezetése ezekkel a tanulságokkal és ígéretekkel kíván nekivágni az 5777-es zsinagógai esztendőnek. Úgy gondoljuk, ez nem csak a templomjáró zsidók számára lehet érdekes. Legyenek Önök is a tanúink: kérjék számon egy év múlva, hogy mire jutottunk.
A szerző a Mazsihisz elnöke, a Zsidó Világkongresszus alelnöke.