Dávid Ibolya sajtótájékoztatón reagál a vádakra © Müller Judit

"Óriási hír holnap a Nemzetben. Ibolyát zsarolják: a fiát lecsukták Ausztráliában drogkereskedésért. A kormány hazahozta, itt ül, ügyét titkosították." Vagy: "Dávid Ibolya férje 1 milliárdos üzletet kapott a szociktól, gyermekeinek külföldi ösztöndíját Tom Lantos, az MDF kampányát Soros pénzeli (...)" Két példa az idei országgyűlési választások első és második fordulója között a futótűznél is sebesebben terjedő - a Nyílt Társadalom Archívum honlapján gyűjtött - álhírek közül.

A választói akarat befolyásolására alkalmas rémhírek egy részét a társadalomtudomány által újabban városi legendaként definiált jelenségkör alkategóriájának tartják a szakértők. Az angol szakszóval urban legend néven emlegetett, a mobiltelefonos és internetes kommunikáció kiteljesedése óta elsősorban e két csatornán terjedő "városi pletyka" "hihetőnek hangzó, olykor némi valóságalappal is rendelkező, de igazából a kollektív fantaziálás termékének nevezhető történet" - tudható meg az e körbe tartozó jelenségeket tipizálva bemutató, Legendavadászat című kötetből, amely a napokban jelent meg Marinov Iván, Dezső András és Pál Attila újságírók tollából a HVG Kiadójának gondozásában. A fogalmat egyébként a modern amerikai folklórt kutató Jan Harold Brunvand használta először 1981-ben azokra a - hajdani mondákra, mítoszokra hajazó - sztorikra, amelyek különböző szereplő-, helyszín- és időpont-variációkban terjednek, ma már főként sms-ben és e-mailben.

"E történetekből és változataikból következtetni lehet a társadalom gondolkodására, lélektanára, ugyanúgy, mint a primitív népek vagy a letűnt kultúrák esetében" - indokolta a jelenség fókuszba állítását annak idején Brunvand. A több alkategóriára osztható "népművészeti alkotások" "megzenésíthetnek" kollektív szorongásokat (a kormányzat által eltitkolt ragály vagy moziszékbe rejtett tűn keresztül terjedő HIV-vírus), morbid vicceket (egy szerencsétlen, aki bekapott egy villanykörtét, de kiköpni már nem tudta, ezért meg kellett operálni) vagy neves emberekkel kapcsolatos álhíreket (a Nobel-díjas Gabriel García Márquez halálos betegségéről tudósító elektronikus körlevél). A városi legendák politikai alcsoportja azonban, születését tekintve, annyiban különbözik ezektől, hogy esetükben a sztorik - a kutatók szerint - a kampány melléktermékei. Ilyenek szolgáltak alapul például az idei olasz választási hadjáratban Silvio Berlusconiról állítólag kandi kamerával forgatott, a kormányfőnek olykor az obszcenitásig terjedő túlkapásait rögzítő dokumentumfilmhez, amelynek hitelét sokan kétségbe vonják. De említhetnénk a két éve, ugyancsak kampányguruk által kiötölt adatsort, amely George W. Bush amerikai elnök választóit - kreált adatok és diagramok alapján - titulálta demokrata ellenfeleiknél csekélyebb értelműnek, s ezeket az (ál)statisztikákat a sajtóban is közölték. Mivel azonban e legendák a választási kampányokban bevetett gerillamarketing, a suttogó propaganda részei, többnyire a privát szféra elektronikus kommunikációs eszközei szolgálnak terjesztési eszközül.

Könyv

Rózsadombi paktum címen került be a harmadik köztársaság egyik első ilyen áltörténete a magyar politikai folklórba. A sztori az 1994-es kampányban bukkant fel először, s azóta minden voksolás előtt ismét elterjedt, így a mostani választáskor is. Az említett Legendavadászat című kötet szerzői által fenntartott honlapon például a paktum idei, aktualizált változata szerepel, melynek alapszüzséje a következő: "Egy budai villában [egyes változatokban 1989., másokban 1991.] március 15-én titkos tárgyaláson vett részt a távozó szovjet hadsereg tábornoka, a KGB ezredese, a CIA tisztje, a Moszad képviselője, a magyar katolikus egyház és az izraelita hitközség megbízottjai, valamint öt magyar politikai vezető. Ők írták alá a magyar nép nevében az ország szabad újjáépítésének tervét korlátozó [húsz pontba szedett] diktátumot, amelynek értelmében kimennek ugyan a szovjet megszállók, de ezért [egyebek mellett a jobboldal korlátozásával és a korábbi rendszer prominenseinek érinthetetlenségével] súlyos árat kell fizetnünk. Az aláírók: Antall József, Boross Péter, Göncz Árpád, Horn Gyula, Paskai László, Pető Iván, és a Mazsihisztől Zoltai Gusztáv." A paktum tényét természetesen az összes érintett badarságnak, kitalációnak vagy összeesküvés-elméletnek nyilvánította és cáfolta.

Sükösd Miklós és Dányi Endre szociológusok a Médiakutató című folyóirat 2002-es számában megjelent tanulmányukban úgy vélik, az e-mail és az sms - mivel a 21. században részben átvették az élő beszéd szerepét - felettébb alkalmasak az ilyen típusú legendaterjesztésre. A rövid, szöveges telefonüzenetek már-már szárazan tömörek, de az üzenet így is világos: "Szavazáskor figyelj, hogy van-e a szavazólapon pecsét! Ha nincs, kérj rá, mert különben hiába ixelsz! Add tovább!" Az éberségre intő üzenet először a 2002-es országgyűlési voksolás második fordulója előtti napokban terjedt mobilról mobilra. Csakúgy, mint a "Medgyessy fellépések előtt intravénás agyserkentőt kap, a SOTE-sok is ezzel tolják magukat vizsgák előtt. És ez az ember fogja képviselni Magyarországot" szövegű sms.

Az elektronikus postaládákban - többnyire kéretlen lánclevélként - landoló üzenetekben aztán már nincsenek korlátai a legendaszínezésnek. (S bár a szakirodalom szerint platformsemleges, hogy mit használ a jobb- vagy a baloldal, Magyarországon inkább az e-mail lett a szocialisták, az sms pedig a konzervatív néppártiak fő eszköze.) 2002-ben például a Bokros-csomag helyességét közgazdasági ismeretterjesztő nyelven utólag is alátámasztó, illetve egy érzelgős rémhír dugította az elektronikus csőpostát. Ez utóbbiban egy 80 éves idős hölgy kérte az újságírót, írja meg történetét: "A fiamék már nem jönnek hozzám, eltiltották tőlem a két unokámat, mert a szocialistákra szavaztam." A megszólított tollforgató így folytatta: "Állunk tanácstalanul, szorítom a kezét, vékony és puha, akárcsak a nagymamámé. - Elmúlik, ugye, kedves, elmúlik? - remeg az idézett hölgy kérdése. - El - feszengek előtte."

A városi legendák néha - szabályerősítő kivételként - mégis beigazolódnak. Erre igen hamar adott példát a magyar politikai folklór: az 1994-es választások során a szabaddemokraták kampányplakátjain jelentek meg a tömörségükben is érthető, pár nap alatt titkos paktumokkal, előre "lezsírozott" kormányzati posztokkal, családi összefonódásokkal tarkított, városi legendává dagasztott feliratok: "SZDSZ-MSZP", illetve "Koalíció". A pártvezetők a koalíciós tárgyalásokig cáfolták az "álhírt".