Bulgáriában több mint egy hónapja zajlanak tüntetések. Szófia utcáin tízezrek gyűltek és gyűlnek össze azóta is a kormány maffiaszerű működése, korrupciós botrányai és oligarchái ellen tiltakozva, illetve Bojko Boriszov miniszterelnök lemondását követelve. A fővárosban egyre erősebben érezhető a dzsentrifikáció gazdasági és társadalmi hatása, s miközben kihasználatlan épületek omladoznak üresen, tilos a házfoglalás. Boriszov nem hajlandó lemondani, a tüntetők pár hete már az éjszakát is az utcán töltik. A pandémia okozta globális és helyi válságok nyomán megváltozott a légkör, megváltoztak a reakciók is.
A maradék hazai hírportálra nagyjából ennyi jut el Szófiából – a város kulturális és független kortárs művészeti közegéről, szereplőiről és reakcióiról közel semmi. A következő interjúrészlet a Lahmacun közösségi rádión (www.lahmacun.hu) elhangzott műsor kivonata, melyben Voin de Voin bolgár képzőművésszel, az Æther Sofia alapítójával beszélgettem a független művészeti tér aktuális identitásáról, a Sofia Art Weekről, mutációról és válságról.
Voin de Voin (1978) az amszterdami DasArtsban, a londoni Goldsmith College-ban és a School for New Dance Developmentben folytatott tanulmányokat. A performansztól az installációig terjedő műveihez a kollektív rituálé, a pszicho-geográfia, a szociológia, a pszichológia és az új média határterületein folytatott kutatásai kapcsolódnak. 2015-ben költözött vissza Bulgáriába és alapította meg az Æther Sofiát, majd 2018-ban Marie Civikovval közösen a Æther Hagát Hollandiában. Az Æther a művészet, a tudomány, a politika és az aktivizmus eszköztárával kíván platformot teremteni a kortárs élet kihívásairól folytatott diskurzusnak és kísérletezésnek. Olyan mikrotársadalmat hoz létre, amelynek célja egy megosztáson és reflexión nyugvó autonóm tér megteremtése, ahol a kommunikáció különböző formái találkoznak és alakítanak ki új elképzeléseket művészetről, múltról és jelenről.
– Hogyan tudja az Æther támogatni az eseményeket, és hogy tud ehhez kapcsolódni a művészet?
– Ez a tüntetéssorozat egy folytonosan megosztott társadalmat hozott most össze. Szélsőbaloldaliak, a nacionalista mozgalom, a patrióták együtt tüntetnek. Nem azonosulsz velük, mégis együtt vagy ezekkel az emberekkel, együtt kell fellépnetek a korrupció ellen. Több mint egy hónapja tartanak ezek az események, az emberek már az utcákon élnek, az egész átfordult egyfajta „camp” szituációba. Az ilyen helyzetekben óriási szükség van a kreativitásra, de ennek meg kell találni a kifejezéskészletét, a saját nyelvét. A művészek itt kulcsszerepet játszanak. A kérdés most az, hogy hol a kapocs a személyes és a politikai között. És hogy mi lenne a nyelv, ami áthidalja a köztük lévő szakadékot. Tulajdonképp mi is ez a személyes politika? Ezzel foglalkozik az idei, a második Sofia Art Week fesztivál. Az első kiadás nagy siker volt – beszélgetésekkel, kiállításokkal, koncertekkel, technológiai kísérletekkel és városi sétákkal, nagyobb intézményekben és kis projektterekben egyszerre. Egy előre megírt forgatókönyvet követtünk arról, hogyan kellene kinéznie egy art weeknek. Idén újragondoljuk ezt a struktúrát, és a kollektív rituáléval játszunk. A Swan Song a tematika, a kimerülés metaforája. A dal, amit a hattyú élete során csak a halála előtt énekel el, egyetlenegyszer. Minden területről várunk résztvevőket, nem korlátozzuk magunkat a művészetre. Hangokat keresünk. Nem hívunk meg senkit, inkább mi megyünk ki és foglaljuk el a közteret. Ugyan 2019-ben egyetlen nemleges választ sem kaptam, amikor felkértem a részt vevő művészeti tereket, idén nem próbálkozom, hogy bárkit is bevonjak a közegből. Szeretném látni, ki az, aki valódi, tartalmi szinten akar hozzájárulni a fesztiválhoz.
Szófiában az elmúlt két évben egyre több művészeti tér tűnt fel. Láthatóan növekszik a közeg, de hiányzik a központi, strukturális támogatás. Ha megvalósul valamilyen együttműködés, az már önmagában siker. Ehhez pedig hozzátartozik valamiféle elkeseredett identifikációs igény is – a közeg nagyon individualista.
– Ez Magyarországon is érezhető. Miközben a kollektivitás szerepét hangsúlyozzuk, a gyakorlatban mélyen individualista a közeg. Ez a kettősség pedig megállít valahol félúton.
– A független művészeti tér sosem azonosulhat semmivel sem teljesen. Lehetőséget kell hagynia magának, hogy rálásson saját átalakulására, időnként akár mutációjára is. Ezek a terek különleges társadalmi testek, éppen mert teljesen szabadok az intézményesség kisajátító gesztusától. Ahogy túl sok állítást kezdesz megfogalmazni, úgy kerülsz egyre közelebb az intézményesüléshez. Az ismétlésben rögtön ott a veszély. Persze az ember szerez némi elismerést, némi hatalmat, ami lehetővé teszi, hogy megvalósítsa az elképzeléseit. Ez mégis veszélyes. Hisz emberek vagyunk, összezavarodunk, ha határvonalra érkezünk. Elkezded valahogy, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már játszmákat folytatsz, és versenyekbe szállsz be. A jelenlegi helyzetben ez még inkább látható: a közösségeink együttműködés helyett egyre megosztottabbá válnak.
– A mindenkori válság erősítheti egy szabad gondolati/cselekvési tér potenciálját?
– A krízis egyben lehetőséget is teremt, hogy visszatekintsünk a dolgok lényegére, és onnan kezdjünk cselekedni. Legalább ilyenkor van egy kis időnk többet figyelni egymásra. Nemcsak konceptualizáljuk az életet, de éljük is. A fenyegetettség érzése pedig igazzá teszi a dolgokat. Inkább személyes megélésekről van szó, amelyeken keresztül teljes szívvel és odaadással tekinthetünk a világra.
Molnár Ráhel Anna
Megjelent a Műértő augusztus-szeptember-októberi lapszámában
