Takashi Murakami: Viráglabda, 2007, Gagosian Gallery, London

A város mintegy 500 (!) galériája mellett ilyenkor sokan ideiglenes kiállítóhelyeket bérelnek, lehetőleg valamelyik vásár helyszínének közelében. A világon talán sehol sem látható együtt a kortárs művészet olyan keresztmetszete, mint október közepén Nagy-Britannia fővárosában. A Frieze látogatottsága az elmúlt időszakban évente 30 százalékkal nőtt, tavaly már elérte a 63 ezret. Idén 68 ezres közönségről számoltak be, a galériák üzleti eredményét viszont 2006 óta nem hozzák nyilvánosságra.

Ezen az őszön már hat úgynevezett szatellitvásár jelent meg a Frieze-héthez időzítve, a teljes kínálat szinte áttekinthetetlen. A Bridge-vásáron a Trafalgar Hotel szobáiban 120 -- zömmel amerikai -- galéria kínált műveket. A jelentős vásárok közelében vándorcirkuszként felbukkanó, rendszerint szállodai szobákban megrendezett Scope most az East End jól bevált londoni kiállítóhelynek számító egykori serfőzdéjében kapott helyet. A szintén amerikai szervezésű Pulse nemzetközi kínálatában a Knoll Galéria is jelen volt, többek között Birkás Ákos és Nemes Csaba képeivel. A legnagyobb hagyományú Zoo-vásárt már nem az állatkertben, hanem a Royal Academy egyik épületében tartották meg. Talán furcsa a „hagyomány” kifejezést alkalmazni egy négyéves vásár esetében, ám Londonban a felpörgött tempó miatt e négy év kétségtelenül tradíciónak tekinthető. A kezdetben fiatal londoni galériákat bemutató rendezvény tavaly már német és mexikói vendégek meghívásával bővítette spektrumát, az idén pedig tovább színesítette a palettát. A volt londoni önkormányzat impozáns Temze-parti épülete -- melynek egy részét nemrég még Charles Saatchi bérelte galériája számára -- a Year_07 Projectet fogadta be, amelyen szintén több londoni galéria állított ki nemzetközi mezőnyben.

A Design Art London elnevezésű vásárt 19 kiállító részvételével most rendezték meg először. Megjelenése szinte prognosztizálható volt, hiszen a művészet és a dizájn határai egyre inkább összemosódnak. Ma már nem meglepő, ha dizájnerek képzőművészeti galériákban mutatják be munkáikat, amelyeket azután a galériák és az aukciósházak kis, számozott szériákban értékesítenek. Míg a tervezők a művészet fellegvárát ostromolják, a képzőművészek a dizájnerek helyét próbálják elfoglalni, amikor funkcionális műveket készítenek. A gyűjtök radarján megjelent a dizájn, amely a galériák és vásárok kínálatában is egyre több helyet követel. A Design Art London kínálatából kiemelkedett a londoni Carpenters Workshop, amely Ron Arad és más sztárdizájnerek mellett fiatal tervezők kis szériás munkáit kínálta. A sanghaji Contrast Galéria standján az ősi kínai kézművesség és a high-tech egyszerre volt jelen, gyakran egy-egy művön belül. A kis alapterületű Design Art London ugyan eltörpült a többi vásár mellett, időszerűsége azonban vitathatatlan, potenciálja pedig minden bizonnyal jelentős.

A túlpörgött műkereskedelem lufijának kipukkanásával régóta riogatnak a gazdasági elemzők. A Frieze-hét előtt a szakértők az augusztus óta gyengélkedő tőzsde függvényében csökkenő vásárlókedvvel számoltak, és ezzel összefüggésben a túlértékelt művek árkorrekcióját prognosztizálták. A Frieze galériáinak kínálatában is kevesebb volt a kísérletező munka, csökkent a videók száma, túlsúlyba került a jól bevált festmény, valamint a grafika, és mintha a fotóra is kisebb hangsúlyt fektettek volna. Ez a biztosra menő taktika inkább a nagyobb fajsúlyú galériákra volt jellemző. A lengyel Foksal standját egyetlen Pawel Althamer-installáció töltötte be. Bátorságát siker koronázta: a művet a Tate vásárolta meg.

Az amerikai gyűjtök rendkívül visszafogottan viselkedtek, amire a gyengélkedő dollár lehet a magyarázat -- akárcsak a nagyszámú amerikai gyűjteményekből kikerülő mű felbukkanására a londoni árveréseken. A műtárgyak errefelé történő vándorlása is közrejátszik abban, hogy míg a New York-i árverések bevétele az utóbbi évben „csupán” megnégyszereződött, a londoniaké a nyolcszorosára nőtt. A Frieze-zel párhuzamosan zajló aukciók összességükben nem igazolták a piac összeomlását előre jelzők aggályait, az árak tekintetében azonban nagy volt az ingadozás. Míg a távol-keleti művek jól szerepeltek, az elmúlt években divatossá vált alkotók (Hirst, Kippenberger, Currin, Basquiat) nem hozták a várt eredményt. Ezt többen azzal magyarázták, hogy a magas árakat elért műveket inkább a divatszakmában, a médiában és a luxuscikkek forgalmazásában érdekelt gyűjtők keresik, akiket az elmúlt hónapok pénzügyi válsága kevésbé érintett, a vártnál alacsonyabb áron elkelt művek alkotói viszont a befektetési alapok kedvencei. Ezek eladására kedvezőtlenül hatott a tőzsdei hullámvölgy, és a Cityben kilátásba helyezett „karcsúsítás” is óvatosságra inthette szokásos vásárlóikat.

A Frieze-en való részvételre az idén 480 galéria pályázott, közülük 151 jutott standhoz, a kiállítóknak azonban csupán mintegy 15 százaléka új szereplő. A vásár helyszínén, a Regents Parkban ismét ideiglenes szoborbemutató létesült, a Frieze-re megrendelt projektek úgynevezett kurátori programjában többek között ott volt Richard Pince saját kezűleg épített autója, a standok között Gianni Motti jógapózba fagyott rendőrei és Kris Martin hanginstallációja. Az utóbbi nem volt más, mint a hangosbemondó időnként elismételt üzenete, amely egyperces néma meditációra és mindennemű tevékenység felfüggesztésére szólította fel a látogatókat.

A vásárok forgatagának kontrasztjaként az idén is megszervezték a Pilot:3 rendezvényt, ám az kiállítás nélkül, csupán egy előadás-sorozatot és egy archívumot kínálva elsősorban művészek és kurátorok számára biztosított nyugodt szigetet és kutatási terepet. A Pilot:3 egy csokornyi izgalmas művész bemutatásáról szól, akiket a kiválasztott művészettörténészek és kurátorok neveznek be. Az alkotókat katalógus ismerteti, a helyszínen portfóliójuk is tanulmányozható.

A Frieze-típusú rendezvények londonihoz hasonló koncentrációja egyre inkább növeli a feszültséget a kortárs művészet kereskedelmi és nonprofit szektora közt. Néhány művész -- például Hans Haacke -- nem engedi munkáit „vásári” környezetben bemutatni. Ezt a szakadékot próbálta áthidalni a Frieze, amikor az idén először két nonprofit galériának kínált térítésmentesen kiállítási lehetőséget. A vásár mellett érvelők rendszerint azt hangsúlyozzák, hogy a beszélgetéseknek helyet adó, speciális projekteket megrendelő Frieze a kritikai szellemnek is teret nyújt. Ezeket a munkákat azonban a kereskedelem kontextusában nehéz komolyan venni. A kritikai vénával is megáldott művészek nem legitimálják a vásárt, csupán csak díszes pántlikái. Ahogy a kereskedelem kisajátítja az ellenkultúrát (lásd: gerillamarketing), úgy a Frieze is látszólag önmaga kritikáját teremti meg, ez azonban pszeudokritika.

Az igazság -- ha van ilyen -- valahol a két álláspont között található. Az úgynevezett magasművészet nem zárkózhat elefántcsonttoronyba és nem ignorálhatja teljességgel a piac realitását, a piac által kínált struktúra pedig nem létezhet reflektív kritika nélkül. Ha mégis létezne, az már a veszett fejsze nyele.

Csizmadia Alexa