Ez az eredmény azért jöhetett létre, mert a szavazás tárgya pénzbeli teher volt, amit a kormány az emberekre rótt. A mai közvélemény-kutatások fölényes Fidesz-győzelmet ígérnek ugyan vasárnapra, de azt nem, hogy Orbán pártja újra a 2006-osnál egymillióval több embert tud maga mellé állítani abban a kérdésben, melyik pártból hányan üljenek az Európai Parlamentben. Kézenfekvő ezért újra pénzügyi terhet állítani a szavazás középponjába, hátha megismétlődnek az akkori arányok.

A szavazatszerzési logika szempontjából magától értetődő a Fidesz számítása, de az ország érdekeit tekintve aggasztó. Az ingatlanadóról mint közteherről több, felelősen gondolkodó közgazdász állítja, hogy szükség van rá, mint ahány a vizitdíjnál és a tandíjnál tette. Néhány hete Orbán, cáfolandó a vádat, hogy a pártjának nincs programja, Matolcsy Györggyel együtt mutatta be a Jövőkép című programadó kötetet pártja gazdaságpolitikai elképzeléseiről. Márpedig ez az összeállítás is kívánatosnak tartja az ingatlanadót, ugyanazzal a céllal, mint a Bajnai-kormány. Csökkenteni a foglalkoztatáshoz kapcsolódó terheket, ugyanakkor megőrizni a pénzügyi egyensúlyt, amihez bizony más bevételeket kell növelni. Ezek egyike – a méltányos közteherviselés szempontjából minden bizonnyal a leginkább elfogadható – az ingatlanvagyon megterhelése adóval, amit a regisztrált munkajövedelemmel rendelkező háztartásoknál ellensúlyoz a munkajövedelmek adójának csökkentése.

Az ingatlanadó még nélkülözhetetlenebbnek látszik az adórendszer átalakításában, mint a vizitdíj volt az egészségügyben – függetlenül attól, hogy a kormány jelenlegi javaslatával szemben milyen kifogások merülhetnek fel. Mindez Orbán és csapata számára nem számít. Az egyedüli szempont, hogy megint mozgósítani lehet az új adóteherrel szembeni természetes ellenérzéseket, és újabb politikai vereséget lehet mérni az amúgy is már vergődő politikai ellenfélre. Az ésszerű gazdaságpolitikai megfontolások nem számítanak, csak és kizárólag a szavazatszerzés.

Miért lehet sikeres az effajta demagógia? Miért hatástalanok a korábban a vizitdíj és a tandíj, most az ingatlanadó mellett felhozott racionális érvek? Miért nem segít, hogy miként a tandíj a felsőoktatás terheit osztotta volna el méltányosabban a társadalomban, az ingatlanadó általában a költségvetési terheket?

A szocialista gazdaság összeomlását követő, az emberek többsége számára ésszerűen nem megmagyarázható életszínvonal-csökkenés, a munkanélküliség fenyegetése, a korábban megszokott társadalmi keretek összeomlása általános bizonytalanságot keltett a társadalomban, és fogékonyabbá tette az embereket mind a politikai bűnbakkeresésre, mind a komolytalan ígéretek elfogadására. Ez magyarázta a kilencvenes években Torgyán József időleges politikai sikereit. Az ezredforduló óta azután példátlan méreteket öltött a populista ígérgetés: a bérek megduplázása (Orbán, 2002), a tizenharmadik havi nyugdíj és az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelés (Medgyessy, 2002), az egységes tízezer forintos nyugdíjemelés (Dávid–Herényi, 2004), a kiadáscsökkentés nélküli adócsökkentés (Kuncze–Kóka, 2002–2006), a radikális járulékcsökkentés és egyidejűleg tizennegyedik havi nyugdíj (Orbán, 2006). Az a szisztematikus rombolás, amit a politikusok a rációval szemben folytattak, hatásosnak bizonyult. Ma már milliók hiszik el a Fidesznek, hogy a vizitdíj, a tandíj vagy akár az ingatlanadó olyan sarc, amelyet gonosz politikusok rónak rájuk, de a jóságos politikus megóvhatja őket az ilyesmitől. Az egész politikai osztály közös műve, hogy a közfelfogás védtelenné vált a demagógiával szemben. Az eredmény pedig az, hogy Magyarországon jó időre ellehetetlenül a kormányzás. E folyamat újabb állomása lehet június 7-e, ha bejön a Fidesz számítása.

BAUER TAMÁS

(A szerző közgazdász)