A válság kezdetén sokan az 1982-es vagy az 1973-as krízisekkel vélték megtalálni a párhuzamot, ami biztatónak tűnt, mert mindkét visszaesés beleillett a klasszikus felfutás-hanyatlás ciklusba. Mára azonban a hangulat komorabb lett, és egyre többen 1929-et és 1931-et emlegetik. Kétféle viselkedésmódot látunk: rendkívüli visszafogottságot Európa részéről, és a több ágon indított akciókat az USA részéről. Európa óvatosabb hozzáállása mögött az indok az, hogy el akarják kerülni az államadósság felhalmozódását és védeni akarják az eurót, míg a sokfrontos válságkezeléssel az USA a régóta esedékes strukturális reformok bevezetésére adódó lehetőséget akarja kihasználni.

Azoknak viszont, akik a válságot geostratégiai szemszögből elemzik, mind politikai, mind gazdasági szempontból az 1989-es év ugrik be. Természetesen a Lehman bankház bukásának nincs sok köze a berlini fal leomlásához. Mi több, első pillantásra a két esemény egymás tökéletes ellentéte: a fal leomlása az elnyomás és a mesterséges szembenállás végét szimbolizálta, míg a másik esetben a pénzügyi kapitalizmus látszólag rendíthetetlen intézménye omlott össze. Meglehet mégis, hogy a 2008–2009-es év – hasonlóan 1989-hez – korszakos változást hoz, melynek következményeit még sok évtizeden keresztül tapasztalni fogjuk. A Kelet–Nyugat ideológiai szembenállásának megszűnte és a piacokba vetett abszolút hit megrendülése egyaránt történelmi fordulópont. Ráadásul a 2009-es év eseményei könnyen veszélybe sodorhatják 1989 számos pozitív hozadékát is, többek között a békésen lejátszódott európai egyesülést és a demokratikus elvek győzelmét a nacionalista, sőt egyenesen idegengyűlölő nézetek felett.

1989-ben a liberális demokrácia legyőzte a szovjet blokk által megtestesített és terjesztett szocialista ideológiát. Sok támogatója szemében Ronald Reagan volt az, aki szándékosan addig fokozta a fegyverkezési versenyt, hogy azzal a tönk szélére sodorta a szovjet gazdaságot, és ezzel egyértelművé tette a liberális társadalmak és a szabadpiac felsőbbrendűségét. Nem lehet persze tagadni, hogy nyilvánvaló különbségek is vannak az 1989-es és a mostani történések között. Az első és legfontosabb ezek közül az, hogy az 1989-es fordulatok, majd a Szovjetunió rá következő bukása véget vetett a világrend bipolaritásának. 2009 ezzel szemben egy újfajta kétosztatúság kezdetét jelentheti, amelyben a Szovjetunió egykori helyét Kína foglalhatja el. A második eltérés az, hogy míg 1989-ben a demokrácia és a piaci kapitalizmus egyértelmű – noha közel sem fölényes – győzelmet aratott, ma a globális válság terjedése miatt nem lehet megmondani, hogy ki a győztes és ki a vesztes. Egyelőre mindenki vesztesnek tűnik, még ha egyeseket kevésbé érint is a krízis, mint másokat. A történelem azonban nem igazságos, és elképzelhető, hogy az USA – bármekkora felelősség is terheli a mostani világválság kirobbanásáért – jobb állapotban fog kimászni a gödörből, mint a többi ország.

Jobb állapotban, de nem egyedül. A Harvard és az MIT vendégprofesszoraként többé-kevésbé meg tudom ítélni, hogy milyen lesz a világ, amikor a mostani válság véget ér. Az előérzetem az, hogy egy olyan univerzum kialakulásának vagyunk szemtanúi, melyet Amerika és Ázsia fog uralni. Az MIT hihetetlenül színvonalas laboratóriumaitól kezdve a Harvard matematikai és közgazdasági tanszékéig mindenütt megtaláljuk a kínaiakat, de még inkább az indiaiakat, akik – akárcsak az időszámításunk előtti 1. században Athénba költözött rómaiak – csodálattal tekintenek azokra, akiktől oly sokat tanultak és akiket az elkövetkező évtizedekben maguk mögé fognak utasítani.

Az új rend kialakulása előtt azonban a világnak még szembe kell néznie az egyre terjedő rendezetlenséggel, akár magával a káosszal is. Mi történik például egy olyan fontos, de sebezhető országgal, mint Egyiptom, amikor százezrével térnek majd haza a Perzsa-öbölből az egyiptomi vendégmunkások, mert az olajtermelő országok is bajba kerülnek? És mi lesz azokkal a külföldi munkásokkal, akik mára megvalósították az „európai álmot”, de most azzal szembesülnek, hogy az elvileg nyitott európai országokban robbanásszerűen tör felszínre az idegengyűlölet?

1989 következményei végül nem bizonyultak olyan tartósnak, ahogy azt egykor sok elemző – köztük én is – feltételezte. Csak reménykedhetünk benne, hogy 2009 következményei sem lesznek olyan drámaiak, ahogy most – ösztöneinkre és történelmi reflexeinkre hagyatkozva – látjuk.

DOMINIQUE MOISI

(A szerző a francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének alapítója)

© Project Syndicate