Legalább főbb vonalakban meg kellett volna állapodni a hét elején a globális kereskedelem liberalizációjáról, de a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) keretében zajló genfi tárgyalásokon egy lépést sem sikerült előrébb jutni, így szakértők szerint könnyen lehet, hogy az öt éve tartó tárgyalássorozat teljes kudarcba fulladt. Pedig a júniusban már-már végleg kátyúba jutott tárgyalások a július közepi szentpétervári G8-csúcson újabb esélyt kaptak, miután a vezető hatalmak egy hónapot adtak küldötteiknek, hogy mentsék a menthetőt. A sietség oka az volt, hogy az amerikai kongresszusnak a jövő év elején el kéne fogadnia a megállapodást, azután ugyanis lejár George W. Bush amerikai elnök felhatalmazása közvetlen kereskedelmi tárgyalások folytatására. Attól kezdve pedig semmi remény a megállapodás amerikai elfogadtatására.

Igaz, most már lehet, hogy nem is lesz mit elfogadni. Genfben az USA, az EU, a G20 nevet viselő fejlődő országcsoportot képviselő Brazília, továbbá Ausztrália, India és Japán - az úgynevezett G6 - küldötteinek tárgyalásain a vita fókuszában ismét csak a vámok lefaragása, illetve a fejlettek által a termelőiknek nyújtott mezőgazdasági támogatások felszámolása állt. Csakhogy a kiszivárgott hírek szerint nagyjából ugyanaz történt, mint korábban: az EU megint nem volt hajlandó komolyabban lejjebb vinni az importált mezőgazdasági termékek vámját, az USA pedig ismét megtagadta az agrártámogatások jelentős csökkentését. A legkevesebb szó a tárgyalásokon a szolgáltatások felszabadításáról esett, a fejlődők ugyanis e téren csak akkor lennének hajlandók piacnyitásra, ha számukra kedvező eredmény születne a mezőgazdasági fronton. Az e hét végére tervezett második genfi találkozót lefújták, újabb időpontot és helyszínt pedig ki sem jelöltek.

Nem biztos, hogy olyan nagy csapás a fejlődők számára a WTO-kudarc. Az utóbbi időben egyre több közgazdász és civil szervezet figyelmeztette a szegény országokat: ne fogadják el a fejlettek által tett ajánlatokat. A 2001-ben fejlesztési forduló néven indult dohai tárgyalássorozat eredményei ugyanis nem szolgálják a fejlődők érdekeit.

A gazdag országok évi 350 milliárd dolláros agrártámogatásának felszámolása és a piacaikhoz való hozzáférés megkönnyítése, illetve a szegény államok exportjának bővítését célzó segélyek felfuttatása, valamint a WTO szabályainak rugalmas alkalmazása - ezekkel az ígéretekkel a zsebükben vágtak neki a fejlődők a katari városban útnak indult tárgyalásoknak. Az előző, uruguayi forduló ugyanis egyáltalán nem szolgálta a legszegényebbek érdekeit: 1986 óta például Afrika részesedése a globális exportból 60 százalékkal csökkent, és a kontinens legtöbb országa ma szegényebb és kevésbé iparosodott, mint húsz évvel ezelőtt.

A kereskedelem liberalizációjáról sokáig úgy vélték, hatékony eszköze a fejlesztésnek, a szegénység enyhítésének. Csakhogy miközben az utóbbi 25 évben a világkereskedelem erőteljesen bővült, a globális GDP-növekedés üteme éppenséggel mérséklődött az előző időszakhoz képest. A kereskedelem - szólnak az új elméletek - a legjobb esetben is csak gyengén kötődik a növekedéshez, még gyengébben a szegénység mérsékléséhez.

A piacnyitás nyomán a fejlődő országok többnyire megragadtak a nyersanyagszállító szerepében, miközben a gazdasági növekedés legfőbb mozgatója a technológiai haladás, aminek továbbra sem sok jele látszik az érintett államokban. Az Oxfam nemzetközi civil szervezet szerint Szenegálban a kereskedelem 1985-ös liberalizálása óta a feldolgozóipari állások egyharmada szűnt meg, a vámokat 1986-ban 40 százalékkal csökkentő Elefántcsontparton pedig gyakorlatilag összeomlott a vegy-, a textil-, a cipő- és az autóipar. Zimbabwéban az 1990-es nyitás óta a munkanélküliség 10-ről 20 százalékra ugrott, de az 1990-es évek egyoldalú liberalizációja Brazíliában is 600 ezer állás megszűnésével, és szinte valamennyi iparág teljesítményének visszaesésével járt. Kínában viszont a gazdasági növekedést még 1992-ben is 40 százalék feletti átlagos vámtarifa védte, a szintén gyorsan növekvő - és idén WTO-tagságot remélő - Vietnam pedig máig 30 százalék körüli tarifákat alkalmaz.

A fejlettek nemcsak piacnyitást várnak el, hanem a világkereskedelmi rendszer számukra kedvező torzulásait is igyekeznek megőrizni. Elsősorban az irdatlan méretű mezőgazdasági támogatásokat, amelyek összege megközelíti Fekete-Afrika teljes jövedelmét, és a termeléshez viszonyított aránya az utóbbi húsz évben mit sem változott. Az USA például tavaly 4,3 milliárd dollárral segítette 25 ezer, kedvezőtlen természeti feltételek mellett dolgozó gyapottermesztő farmerét. Ennek révén 3,3 millió tonnás amerikai gyapotfelesleg került nyomott áron a világpiacra - 10 millió fekete-afrikai termelőt megkárosítva.

Kedvezőtlen a fejlődők számára a velük szemben alkalmazott vámok szerkezete is. A magasabb feldolgozottságú termékek tarifája ugyanis magasabb, mint a nyersanyagoké, ami nem ösztönöz arra, hogy például egyes mezőgazdasági termékeket inkább konzervként értékesítsenek külföldön. Ráadásul a liberalizáció nem terjed ki a munkaintenzív szolgáltatásokra, illetve a munkaerő szabad áramlására, holott a bőséges képzetlen munkaerő a szegény világ egyetlen komparatív előnye.

E méltánytalanságok enyhítésére a fejlettek alig ajánlottak valamit. Az agrárszubvenciók eltörlése például az EU számára a teljes mezőgazdasági kiadás minimális lefaragását jelentené. A támogatások mérséklésére az unió részéről elhangzott 70 százalékos ajánlat az Oxfam szerint a WTO-szabályok által lehetővé tett elszámolási trükkök miatt valójában fabatkát sem ér, sőt a tényleges kiadásokat az EU még növelheti is. Az USA legutóbbi, 60 százalékos ígérete pedig alig 5 milliárd dolláros lefaragást jelent.

Exportjuk megkönnyítésére sem kaptak sok ígéretet a fejlődők. Hiába ajánlották fel a legszegényebbeknek, hogy az áruk 97 százaléka akadálymentesen juthat be a fejlett piacokra, a maradék 3 százalék gyakorlatilag értelmetlenné teszi a megállapodást. Zambia például szabadon exportálhatna az USA-ba repülőgépeket és számítógépeket, csakhogy ilyesmit nem gyárt, viszont a rendelkezésére álló réz vagy rizs bevitele előtt gátak állnak.

A gondokat nem csak az Oxfamhoz hasonló civil szervezetek látják. 2003-ban a Világbank még azt jósolta, a dohai forduló lezárása 2015-ig 832 milliárd dollár pótlólagos jövedelmet generál, aminek nagy része a fejlődőkhöz kerül. Tavaly a pénzintézet már ideális esetben is csak 287 milliárd dollárra tette e nyereséget, reálisabb becslések pedig mindössze 96 milliárdról szólnak, amiből csak 16 milliárd jutna a legszegényebbeknek. Ennek felén pedig szakértők szerint csupán nyolc, kevésbé elmaradott fejlődő ország osztozhatna, és éppen a leggyengébb gazdaságok nyernék a legkevesebbet. A WTO-követelmények teljesítése ráadásul költséget is ró a fejlődőkre. Az élelmiszer-biztonság, a szellemi tulajdonjogok és a vámreform területén például összesen 4,4 milliárd dollárt. A kieső vámbevételeket viszont 60 milliárd dollárra becsüli az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezete (UNCTAD).