Két oldal, három lista, négy párt - ez látszik a legvalószínűbb választási eredménynek a közvélemény-kutatások alapján. Ha az utolsó pillanatig háttérben maradó, az urnákhoz azonban esetleg seregben érkező rejtőzködő szavazók nem tréfálják meg a felmérések készítőit - mint történt négy éve -, akkor az ország polgárai elutasító választ adnak azoknak, akik kétpárti Országgyűlésben reménykedtek vagy azt jósoltak.

A kirajzolódó új parlamenti felállás azonban nem egyszerűen a 2006. áprilisi választói akaratok eredője. Legalább ennyire az 1989-1990-ben kialakított magyar közjogi berendezkedés következménye, az ugyanis konszenzuskényszerekre épít, nem többségi elvű, ami a kétpártrendszer kialakulásának kedvezne. Jól jelzi ezt például a kétharmados törvények nagy száma, vagy éppen az, hogy a választójogi rendszer a listás mandátumok révén tartalmaz arányos elemeket is, ami a kisebb pártok esélyét növeli, s így a nagyok egyeduralma ellen hat. Hogy a rendszerváltáskori elhatározás nem egyszeri eltévelyedés volt, az is mutatja, hogy az 1994-es szocialista földindulás után sem másították meg, noha az MSZP-SZDSZ páros az alkotmánymódosításhoz is elegendő parlamenti többségével megtehette volna.

Ettől persze még tény, hogy négy éve az addigi hatról négyre csökkent a parlamenti pártok száma, az 1 százalékos határ fölé jutóké pedig fokozatosan 11-ről hétre 1990 és 2002 között. Korántsem biztos azonban, hogy ez a kétpártrendszer felé történő elmozdulást jelzi. Erre nem csak az mutat, hogy a közvélemény-kutatások szerint a magyarok többsége elveti az "egy innen, egy onnan" politikai képletet. A párttörvény kiigazításai kezdettől azt a célt is szolgálták, hogy bebetonozzák a hatalomba - akár korlátozott befolyású ellenzékként - a mindenkori parlamenti erőket. E konzerváló lépések sorában a birtokon belül lévők előnyére már 1990 nyarán eltörölték azt a limitet, hogy a szavazatarányos állami támogatás nem lépheti túl egy párt éves bevételének felét, s ezzel utat nyitottak abba az irányba, hogy a költségvetési apanázs legyen a pártkasszák feltöltésének fő forrása. A következő évben ingyenes központiszékház-juttatásban részesültek az 1990 márciusában 1 százalék fölé jutott szervezetek. Az induló demokráciában aligha kifogásolható gesztus azonban egyszerinek bizonyult: az ingatlanosztást nem követte hasonló az 1994-es voksolás után, sőt akkor sem, amikor 1998-ban a MIÉP túljutott az 5 százalékon, és bekerült a parlamentbe.

Ezzel a választói támogatottsággal az Alkotmánybírósághoz fordulva Csurka Istvánék ki tudták kényszeríteni a frakcióalakítási joguk elismerését, ám azt már nem, hogy az államkassza terhére székházhoz jussanak. Noha a 2000. évi pártiroda-kiutalásokból - amikor azonban nem tulajdonjogot, csak ingyenes használati jogot adott az állam - a kicsik is részesültek, a 2003-as pártalapítvány-törvény megint csak a MSZP-Fidesz-SZDSZ-MDF négyes fogatnak kedvezett. Pusztán a parlamenti pártok esetében engedte meg ugyanis, hogy a költségvetés pénzt folyósítson a frissen felállított alapítványaik számára, s ezzel - álcázva ugyan, de - növelje állami támogatásukat.

Új pártnak szinte lehetetlen bejutnia a T. Házba. A MIÉP 1998-as sikere cáfolni látszik ezt az állítást, ám ez valójában csak látszat. Csurka öt évvel korábban létrehozott formációja egy fellázadt MDF-szelet önállósítása nyomán született, olyan előnyökkel, amilyenekről egy valóban akkor induló mozgalom nem is álmodhat. A MIÉP úgy futott neki az 1994-es voksolásnak, hogy volt országgyűlési frakciója - az ezzel járó állami támogatással, nyilvánossággal -, s még így sem tudták elsőre venni az akadályt. Hasonló volt a helyzet a Szabó Iván-féle MDNP-vel 1998-ban: a parlamenti háttér ellenére sem lépték át a küszöböt. Igazán ígéretes kísérlet csak a Centrum 2002. évi próbálkozása volt, de az exminiszter Kupa Mihályék is több mint 1 százalékponttal elmaradtak a belépőtől.

A nagyok idei kampánytaktikája, az ajánlócédula-piac letarolása elvette a levegőt a gyengébb szervezettségű konkurensek elől. Ahhoz, hogy egy párt minden egyéni kerületben indulhasson, elegendő 132 ezer szelvény, ám például a Fidesz - formálisan támogatottságát igazolandó - büszkén hirdette, ennek több mint a tízszeresét söpörte be, ami még akkor is egyszerű "elgyűjtés", ha nyilvánvalóan minden jelöltnek szüksége van tartalék cédulákra a hitelesítéskor. A biankó ajánlásokkal való üzletelés korábban sem volt ismeretlen, de az idén vált nagyszabású politikai biznisszé. Az átengedett cédulákkal egy - akár alkalmi - szövetséges jelöltekhez, listákhoz segíthető, ami szinte csak arra jó, hogy megnehezítsék egy vetélytárs életét. Az efféle tiszavirág-szervezetek nem ismeretlenek: 2002-ben az egykor MSZMP-s, majd szocialista, most meg a Fidesz környékén ólálkodó Szűrös Mátyás vezette Új Baloldal próbálta az MSZP-vezetés napjait megkeseríteni, az idén pedig a Kereszténydemokratapárt igyekszik jobboldali szavazatokat elcsípni a Fidesz-KDNP közös lista elől.

Éppen a KDNP mostani felemelése jelzi, a Ház valószínűleg akkor sem lesz kétpárti, ha csak két lista jut át az 5 százalékon. Logikusnak látszik, hogy a semjénisták éppúgy frakciót alapítsanak, mint négy éve az ugyancsak közös listán becipelt MDF tette. Jobboldali győzelem esetén ez az osztódás - egy közös listából két parlamenti képviselőcsoport - nemcsak az egypárti kormányzást fedné el, hanem pénzügyi előnyökkel is járna. Nem véletlen persze az sem, hogy Gyurcsány Ferenc tavaly - amikor a mostaninál is nehezebb idők jártak az SZDSZ-re - felvetette: egy párt akkor is juthasson listás mandátumhoz, ha nem éri el az 5 százalékot, de három egyéni körzetet megnyer.

Könnyen lehet, hogy a következő választásra is feliratkozik majd néhány "új" párt. Az esélyesek között azonban aligha lesz szűz politikai erő. Ha most például kiesik az MDF, 2010-ben nyilván megpróbál visszakerülni az elitklubba, de megkísérelheti ezt egy önállósodó pártforgács is, amelyik esetleg az egyik nagyról válik le. Ez éppen úgy megeshet a platformok érdekszövetségeként működő MSZP-vel, mint a jobboldal töredékszervezeteit az elmúlt évtizedben kisgömböc módjára bekebelező Fidesszel. Veszítsen bármelyik is.

JUHÁSZ GÁBOR