Színe és visszája
Az ausztriai EP-választáson a legnagyobb szenzációt nem az ellenzéki szociáldemokraták (SPÖ) és a kormányzó Néppárt...
Az ausztriai EP-választáson a legnagyobb szenzációt nem az ellenzéki szociáldemokraták (SPÖ) és a kormányzó Néppárt (ÖVP) fej fej melletti, végül az előbbi javára eldőlt küzdelme vagy a csontvázzá apadt Szabadságpárt (FPÖ) eredménye keltette, hanem az, hogy a semmiből indulva a pártok listájának harmadik helyén végzett Hans-Peter Martin, aki a szavazatok 14 százalékát rabolta el, s kettőt is megszerzett a 18 osztrák EP-mandátumból.
A 47 esztendős újságíró az EP-választások előtti hetekben-hónapokban került a figyelem középpontjába (HVG, 2004. április 24.). Csupán egyetlen témája volt: hogyan herdálják el a pénzt az unió parlamentjében, s miként gazdagodnak joggal és jogosulatlanul e törvényhozás tagjai. Martin 1999-ben az SPÖ listájáról került Brüsszelbe, nemrégiben azonban kellemetlen viselkedése miatt kizárták az európai szocialista frakcióból. Alig egy hónappal az uniós választások előtt saját nevét viselő pártot alapított, mert csak ennek nevében jelöltethette magát. A másik mandátumot Martin önkéntes segítőtársa, az extelevíziós Karin Resetarits kapta meg.
Lengyelországban sem az EU hívei taroltak, többségében legalábbis olyan pártok képviselői jutottak be a strasbourgi parlamentbe, amelyek jelenlegi formájában elutasítják az EU alkotmányát, illetve azt csak a Miniszteri Tanácsban Varsónak aránytalanul sok szavazatot juttató nizzai szerződés alapján tartják elfogadhatónak. Ráadásul a lengyel érdekeket az e heti EU-csúcson egy olyan kormányfő képviseli Marek Belka személyében, aki - bár múlt pénteken, a lengyel alkotmánynak megfelelően, Aleksandr Kwasniewski államfő beiktatta hivatalába - még a parlamenti bizalmi szavazás előtt áll.
A hónapok óta húzódó, előrehozott választásokkal fenyegető belpolitikai válság által beárnyékolt szavazáson a győztes a jobbközép, EU-párti, ám nemzeti érdekeket hangsúlyozó Polgári Platform (PO) lett, amely 15-öt szerzett meg a Lengyelországnak járó 54 mandátumból. Másodikként 10 mandátummal a keményen EU-ellenes Lengyel Családok Ligája végzett, a hozzá hasonlóan euroszkeptikus, populista Önvédelemnek pedig 6 mandátummal a negyedik hely jutott. A Leszek Miller május 2-ai lemondásával megbukott, Lengyelországot az EU-ba bevivő baloldali koalíció két pártja, a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) és a Munka Uniója (UP) együtt is csak 5 mandátumot szereztek.
"Ez egy jó nap Németország számára" - örvendezett vasárnap este Angela Merkel, a kereszténydemokraták (CDU) elnöknője afeletti örömében, hogy bajor testvérpártjával, a keresztényszociális CSU-val közösen a CDU megnyerte a németországi EP-választást - ám még az ő szempontjukból is jószerével ez az egyetlen pozitívum, amit el lehet mondani. Akik az uniópártokra szavaztak, azok leginkább a kormányzó szociáldemokratákat (SPD) büntették. Aligha növelte a közös európai politizálás iránti érdeklődést s a választói hajlandóságot az a múlt héten napvilágot látott hír, miszerint Schröder és Jacques Chirac francia elnök felajánlották Edmund Stoiber bajor miniszterelnöknek az Európai Bizottság elnöki tisztét, aki azonban elhárította azt, mondván, ő Bajorországért és azon keresztül Németországért kíván munkálkodni - amiből a választók azt a következtetést vonhatták le, hogy még a 16 tartomány egyikének vezetése is komolyabb dolog, mint az európai politizálás.
A szociáldemokratákat sokkszerűen érte a 21,5 százalékos "keserű vereség", ahogy Franz Müntefering újdonsült pártelnök minősítette a háború utáni német történelem leggyengébb szocdem eredményét. Ezt mindenesetre azzal magyarázta, hogy a választók mindenütt "megbüntették" a kényszerű reformokon dolgozó kormányokat, függetlenül azok politikai színezetétől, hozzátéve, az SPD kitart a meghirdetett reformok mellett. Most már csak azt kell ellesnie koalíciós partnerétől, a zöldektől, miként lehet a reformpolitikát felvállalva is jó választási eredményeket elérni: Joschka Fischer pártja nem csak az egyetlen volt, amely európai témákra építette kampányát, s Daniel Cohn-Bendit személyében nem "második vonalbeli" politikust állított listája élére, hanem kormányzó erőként is csaknem duplájára, az 1999-es 6,4-ről 11,9 százalékra tudta növelni eredményét.