Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A melegeket „kigyógyító”, úgynevezett reparatív terápia képviselőiről, az álpszichológia mögé bújó mozgalom hatásairól számos könyv és film született már az elmúlt években, Kristine Stolakis azonban arcot is ad a túlélőknek és az ilyen szervezetek korábbi, „exmeleg” vezetőinek a Pray Away című dokumentumfilmben.
Vezetőként arra tanítottak, hogy elismerjem a veszteséget, de magyarázzam ki, ne vegyek róla tudomást. És utálom, hogy ezt tettem. És sokan vagyunk olyanok, akik nem leszünk öngyilkosok, de belülről felemésztjük magunkat, megtagadva azt, akinek isten teremtett minket
– fogalmaz Randy Thomas, az Exodus nevű szervezet egykori alelnöke, miután a kamerák előtt sírva mondta el: tudja, hogy vér tapad a kezeihez, amiért éveken keresztül exmelegként hirdette, hogy a homoszexualitás megváltoztatható.
Kristine Stolakis legújabb dokumentumfilmje egy Magyarországon is aktuális vitába csöppent bele: a Netflixen látható Pray Away magja ugyanis a homofóbia, amit, ha ahelyett hogy kikaparnának a földből, inkább nagy odafigyeléssel nevelgetnek, mígnem virágba borul, akkor könnyen romba döntött sorsokkal és eldobott életekkel találjuk szembe magunkat.
Az Egyesült Államokban körülbelül 700 ezer ember esett áldozatául valamilyen áltudományos, „melegségből kigyógyító” programnak. Ezzel az adattal bárki találkozhat, aki egy kicsit is utánanéz a témának, személyes történetekből is akad bőven, az azonban ritka, hogy valaki nem túlélőként, hanem az exmelegmozgalom legbelsőbb köreiből, „a másik oldalról” szólal meg.
Stolakis viszont szóra bírt ilyen embereket, mégpedig az 1976-tól 2013-ig működő legnagyobb átneveléssel foglalkozó keresztény-konzervatív hálózat, az Exodus nevű amerikai szervezet egykori alapítóját, vezetőit, és más, hasonló elveken működő szervezetek kulcsfontosságú figuráit. A „másik oldal” megnevezés persze csak szimbolikus, hiszen a film szereplői „erről az oldalról” indultak: mindannyian melegek (voltak), kétségbeesettségükben – vagy szülői nyomásra –- pedig az imában kerestek menedéket. A nagy kigyógyulásprojektjük kívülről valódinak tűnt, és ők is sokáig, őszintén hittek abban, hogy megváltozhatnak, ám boldog élet helyett szorongás, öngyilkossági gondolatok, önbántalmazás és pusztító identitáskrízis várt rájuk.
Mindent beáldozni. Értelmetlenül
Az átnevelő terápiák alapköve, hogy a homoszexualitás kóros, kezelésre szoruló pszichiátriai betegség, amely eltér a normálistól, eltér Isten akaratától, ám ha felé fordulunk, a tőle kapott erő és az imádság segítségével megváltoztatható. Stolakis ügyesen mutatja be, hogyan húzták fel a mozgalmak álpszichológiai tanok egész sorát a Bibliára támaszkodva, ahol a melegek még Isten gyermekei, de a mennyei királyságba csak akkor nyernek bebocsátást, ha nem követnek el konkrét bűnöket, azaz felhagynak a homoszexuális „életmóddal”, és nem élik meg a melegségüket.
Az Exodus, sok más szervezethez hasonlóan azt vallotta, hogy a tagok valamilyen trauma következtében lettek melegek, mérgező szülők, fizikai vagy akár szexuális bántalmazás miatt. Ha valaki úgy gondolta, vele nem történt ilyen eset, akkor csak legyintettek, hogy sokan megfeledkeznek róla, de ha valóban nem történt meg, még akkor is ott vannak az „ismeretlen tényezők”.
„Nem volt okom kételkedni bennük. Nem ismertem más elméletet arról, hogyan lesz valaki meleg. Tizenhat éves voltam, fogalmam sem volt a téma tudományos hátteréről” – mondja a kamerák előtt Julie Rodgers, aki mélyen hívő családból jött, és messzemenőkig gyönyörűnek találta a Bibliában leírtakat. Az anyja vitte el Ricky Chelette-hez, a Living Hope egyik vezetőjéhez.
A csoportban mindig volt körülbelül ötven fiatal egyszerre, de az üléseken csak felügyelet alatt beszélgethettek, és azon kívül nem is találkozhattak, mert a vezetők féltek, hogy a fiatalok szexelnének egymással. Még a maszturbálás is súlyos vétség volt. Julie – ahogy a filmben szereplő többi exmeleg is – őszintén hitt abban, hogy a homoszexualitása megváltoztatható, ennek érdekében még a softballt is abbahagyta, és keresztény főiskolára ment, hogy ne legyen meleg. Évekkel később – amikor már a szervezet egyik szónoka volt – felhevített fémtárgyakkal égette magát, és cigarettacsikkeket nyomott el testén, amiért az gyarló volt, és nem engedelmeskedett neki. De sokat áldozott a „gyógyulás” oltárán a már említett Randy Thomas is, vagy John Paulk és Yvette Cantu.
Paulk története a Pray Away egyik legkülönösebb szála: az Exodusban hamar plakátfiú, majd az igazgatótanács elnöke lett, hiszen ő maga kigyógyult a homoszexualitásból, elvett egy nőt, aki kigyógyult a leszbikusságból, majd a gyerekeikkel a karjaikban végigturnézták a sajtót és az országot is azzal az üzenettel, hogy a homoszexualitás megváltoztatható, erre pedig ők az élő, lélegző bizonyíték. Jó pár évvel később Paulk lebukott egy melegbárban. Ma már önazonosan, egy férfival él együtt.
"If I had said, well of course I'm tempted by homosexuality, that would’ve been honest. However, I didn’t feel like I could be honest. Because I'm not just sitting representing myself, I am representing a whole movement." - John Paulk, Former Board President, Exodus #PrayAway pic.twitter.com/YfsPBAvzhU
— Pray Away (@PrayAwayFilm) August 1, 2021
Yvette Cantu is hasonló utat járt be, ő hat évig volt „gyakorló leszbikus”, és a totális letargia vitte a reparatív terápia köreibe: az AIDS-krízis idején tizenhét barátja halt meg, többekkel ott volt egész a legvégéig. Huszonhét éves volt, amikor elkezdett templomba járni, és szónoki képességeinek köszönhetően hamar nagy karriert futott be a Family Research Council nevű jobboldali keresztény szervezetnél. Az FRC akkori retorikája fájó párhuzamot mutat számos mai magyar közéleti megnyilatkozással: a házasságot leromboló „agresszív, homoszexuális lobbi” ellen küzdöttek, azzal érvelve, hogy a homoszexualitás egy pusztító, veszélyes életmód, amivel igenis fel lehet hagyni.
„A konzervatív keresztény lobbinak mindig szüksége van valamire, amivel felhergelheti a választóit, hogy hajlandóak legyenek pénzt adni és szavazni. Mi az, amivel igazán fel lehet hergelni az embereket? A homoszexualitás. Elkerülhetetlen volt, hogy jogokat adjanak a melegeknek. Úgy tekintettünk erre, mint ami szétzúzza a család általunk ismert fogalmát, és aláássa a keresztények jogait” – magyarázza Yvette, aki személyesen is beleállt az ilyen szervezetek számára elsőrendű politikai ügybe: a házasságról szóló vitába.
Yvette szembenéz azzal, hogy az emberek félelmeire építettek, és mindig, amikor melegellenességgel vádolták meg őket, előkapták az úgynevezett csúszós lejtő érvelést (ami egyetlen döntés mellé visszavonhatatlan és megállíthatatlan következményeket kapcsol): „ha szexuális irányultság vagy szexuális vonzalom alapján házasodhatnának az emberek, akkor a pedofilok elvehetnének 6-7-8 éves gyerekeket, aztán ott vannak az anyák és fiaik, testvérek, mindenféle kombinációt engedélyezni kellene” – mondta mély meggyőződéssel egy archív felvételen egy tévéműsorban a már magát biszexuálisként meghatározó Yvette. A szereplők közül többen is arról beszéltek, hogy a munkájuk hozzájárult a 2008-as, úgynevezett Prop 8-hez, egy kaliforniai alkotmánymódosításhoz, amely arról rendelkezett, hogy pár hónappal az engedélyezés után betiltják az azonos neműek házasságkötését. Mindannyian iszonyatos károkat okoztak a saját közösségüknek, amit mára rettenetesen megbántak.
Nem csak múltidézés
Stolakis beemeli a filmbe reparatív terápiák elterjedéséhez elengedhetetlen munkát végző, a szervezetekhez közel álló „szakértőket” is, például Joseph Nicolosit (akinek öt éve, Magyarországon megjelent könyve nagy vihart kavart), és megjelenik James Dobson amerikai lelkész is, akinek néhány évvel ezelőtt egyik cikkünk nyomán vették le a gyerekverős könyveit a polcokról. A terapeuták módszereinek természetesen semmilyen tudományos alapja nem volt, de a mozgalmak hitelt szerezhettek általuk, ők meg klienseket a mozgalom által.
Azt ugye mondani sem kell, hogy a szervezetben dolgozó vezetőknek semmilyen szakmai képesítése nem volt: fogalmuk sem volt pszichológiáról, szexualitásról vagy bármilyen segítségnyújtásról. Egyetlen eszközük volt: a hit és a tagadásban való létezés, amivel nemcsak a saját életüket, hanem a sorstársaikét is tönkretették, miközben csak megpróbáltak „helyesen viselkedni, a jó úton járni”. Az exmeleg vezetők pontosan tudják, hogy a tanácsadáson résztvevők közül sokan küszködtek depresszióval, pánikrohamokkal, néhányan pedig öngyilkosságot kíséreltek meg, mert hiába hittek minden erejükkel, mégsem tudnak megváltozni. A vezetők pedig olyan mélyre nyomták, kik is ők és mit is éreznek, hogy a tudatalattijuk csak poszttraumás stressz-szindrómás tüneteiken, önpusztító életmódjukon és öngyilkossági gondolataikon keresztül nyithatott egy-egy szelepet.
Még maga John Paulk, az Exodus arca is azt mondja: eljutott arra a pontra, hogy már nem számított, mi a kiváltó ok, már nem számított, hogy bibliai értelemben helyes, vagy nem helyes, amit érez, egyszerűen úgy érezte, ha nem vághat bele, hogy kiderítse, ki ő valójában, véget vet az életének. Paulk és a többi vezető munkája életeket döntött romba, mégsem tud a néző valóban dühös lenni rájuk, mert látjuk, milyen kétségbeesettség taszította őket az elfojtás és a tagadás mocsarába, látjuk, milyen erővel kapaszkodtak egy jobb élet reményébe, milyen nyakatekert üzenet mentén hirdették másoknak a változás szükségességét, és hogyan omlott össze az életük a felismeréstől, amikor rájöttek, hogy nemcsak másoknak, de maguknak is úgy hazudtak, mintha nem lenne holnap. És sajnos vannak olyanok, akiktől ezért már soha nem kérhetnek bocsánatot.
Stolakis nem veti meg a hatásvadász eszközöket, és sokszor indokolatlan felvételekkel illusztrálja a nyilatkozói megszólalásait, ám arról a kérdésről nagyon erős üzenetet küld, hová vezet az esztelen homofóbia. Úgy nem lehet élni, hogy az emberbe folyamatosan azt sulykolják, hogy eredendően bűnös, hogy hibás, rosszul működik, nem méltó a szeretetre, hogy a létezése nem kívánatos. Nem lehet. Úgy tényleg csak meghalni lehet.
És ez az üzenet nem csak amiatt fontos, hogy a társadalmak ne kövessék el újra és újra ugyanazokat a hibákat, hanem amiatt is, mert a homofób közeg újra és újra kitermeli a maga reparatív terápiáit. Az Exodus ugyan összeomlott, de az átnevelő szervezetek valamilyen módon mindig újraalakulnak, ha más kommunikációs eszközökkel és némileg fazonírozott stratégiával is, de ugyanazzal a misszióval.
Jeffrey McCall, a Freedom March alapítója – aki transznemű nő volt valaha, ám Jézus segítségével meggyógyult –, manapság is hirdeti az igét. Szerinte a Gonosz, egy Makacs Erő el akarja hitetni az LMBTQ-emberekkel, hogy ez az identitásuk, épp ezért, nagyon vigyázni kell, hogy ne olyan iskolába küldjük a gyerekeinket, ahol arra biztatják őket, hogy „hormonokat szedjenek vagy felszabdalják magukat”.
És miközben McCall újra és újra útra kel, hogy furcsa, szektajellegű összejövetelein hirdesse a felszabadulást, ő maga a legkevésbé sem tűnik szabadnak. Boldognak meg végképp nem. Megszólaltatni McCallt a Pray Away legizgalmasabb húzása, hiszen minden, ami a filmben elhangzik, múltidézésből, feldolgozásból jelenidejűvé válik. Stolakis pedig súlyos emlékeztetőt kalapál bele az agyunkba arról, mi is a tétje annak, hogy ebben a jelenben az emberek képesek-e megbékélni azzal a gondolattal, hogy a szexuális orientáció nem megváltoztatható. Hogy a melegség nem árt. A szeretetlenségbe viszont bele lehet pusztulni.
A Pray Away már elérhető a Netflixen. A dokumentumfilmmel a HVG e heti száma is foglalkozik.
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másvalakiért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
Melegellenes törvény: amikor saját maga után fut a kormány, és elbotlik
