A hazai politikai hergelés beláthatatlan veszélyeire is figyelmeztet a Robert Fico elleni merénylet

Orbán Viktor nem túlságosan tanulékony. A magyar miniszterelnök már a szlovák kormányfő elleni merénylet másnapján ráerősített az ellenségkép gyártására, és ebben még a tények sem akadályozták meg. Hangja sem rezdült, amikor közölte: „Tudjuk, hogy az elkövető egy háborúpárti ember volt. Miután a baloldal háborúpárti, ezért szerintem nem indokolatlan az a kijelentés, hogy egy baloldali, egy progresszív baloldali gondolkodású, háborúpárti elkövetővel van dolgunk.” Aminek az alapja – a szándékos dezinformáláson és ellenségképzésen túl – egy félrefordítás volt (lásd alább Valóságferdítés című írásunkat). Orbán Viktor tehát, miközben politikai szövetségese élet és halál között lebegett, megragadta az alkalmat, hogy az esztelen agresszió apropóján egy sajátos logikai eszmefuttatással tovább tüzelje a gyűlöletet.

Holott a gyűlöletkeltő politikai közegben az indulatok könnyebben eljutnak az erőszakig – ebben minden, a HVG által megkérdezett szakértő egyetértett. A konkrét esetben ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy a merénylő az első jelentések alapján magányos elkövetőnek tűnik, és a profilja, a politikai hovatartozása sem egyértelmű ahhoz, hogy megállapítható legyen a közvetlen összefüggés a szlovákiai nyilvánosságot is eluraló agresszív közbeszéd és a támadás között. Ráadásul óvatosan kell eljárni azért is, mert a gyűlöletbeszéd felhánytorgatása könnyen az áldozat hibáztatásának tűnhet – intenek.

Tény ugyanakkor, hogy az ellenségképző narratívák polarizálják a társadalmakat, növelik a frusztrációt és a bizonytalanságot, ami akár a magányos elkövetőket is arra inspirálhatja, hogy kezükbe vegyék az ügyek „irányítását”. Szontagh Veronika kriminológus, a Political Capital elemzője lát hasonlóságot a magyar és a szlovák társadalmi berendezkedésben, és az ellenségképző narratívák is jól megfigyelhetők mindkét országban.