Turi Tímea költő, a Magvető főszerkesztője: Veszélyes, amikor elfelfejtünk gondolkodni, és csak mondjuk, amit mások is
12 perc
2023.06.23. 15:10
Nemrég jelent meg Turi Tímea legújabb verseskötete Egyszerre egy beszéljen címmel. Vajon tudunk-e még beszélni egymással, segít-e a humor és az irónia? Utóbbi veszélyes fegyver, ahogy ezt ő is megtapasztalta, amikor félreértették egy, a zsidó hagyományokról szóló írását. Beszélt arról is, befolyásolja-e a műveket, hogy az MCC csaknem 100 százalékos tulajdonrészt szerzett a Libriben. Interjú Turi Tímea költővel, a Magvető Könyvkiadó főszerkesztőjével.
1984-ben született Makón. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kommunikáció és magyar szakon diplomázott. Az idén megjelent Egyszerre egy beszéljen a negyedik verseskötete. A Magvető Könyvkiadó főszerkesztője.
hvg360: Nem szereti a költő szót használni. De akkor minek nevezi magát? És mi a gond a költő elnevezéssel?
Turi Tímea: Én szerkesztőnek gondolom magamat. Ez a munkám, a Magvető Kiadó főszerkesztőjeként dolgozom. A költő szót több ok miatt nem szeretem. Nem szeretem a hangzását: a pénzköltés, meg a tojásköltés is eszembe jut róla. De valószínűleg nem a szóval van baj, hanem velem – tudom, hogy ez az én hárításom.
hvg360: Úgy gondolja, hogy a költő szó az egyfajta romanticizálása valaminek?
T. T.: Azt szoktam mondani, hogy szerkesztő vagyok, aki szokott írni. Az is a bajom a költő szóval, hogy nem lehet úgy csinálni, mintha a költészet nem lenne társadalmi legitimációs válságban. Az a mondat, hogy „Én költő vagyok”, az egy kimondhatatlan mondat. Ha a nagyobb közösség, a társadalom úgy dönt, hogy valaki költő, akkor az költő. Ha a költő magát nevezi ki annak, akkor nem az. Szerintem az is bennem van, hogy az ember ezt soha nem mondhatja magára.
hvg360: Ezek szerint akkor ezt egy író sem teheti meg magával?
T. T.: Ma sokkal többen olvasnak prózát, mint verset. Nem az irodalom egésze van legitimációs válságban, hanem a költészet. Személy szerint még azért is távolítom magamtól ezt a szerepet, mert a versírás olyan tevékenység, ami nem folyamatos az időben. Míg a prózaírás igen – oda kell ülni akkor is, amikor nincs kedve az embernek. Én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy akkor írjak, amikor van kedvem, vagy, ha úgy érzem, hogy muszáj. Nem foglalkozom minden nap a versírással.
hvg360: Láthatóan nem igényli önmaga piedesztálra emelését, ugyanakkor már gyerekként jelentek meg verseskötetei – a mínusz egyedik és az első, ahogy fogalmaz –, ami azt jelzi, hogy volt önben egy egész korai elköteleződés az iránt, hogy írni akar.
T. T.: Hogy gyerekként mit akar az ember, az egy bonyolult dolog. A kilencvenes évek meg egy kulturális aranykor volt. Voltak versíró-versmondó pályázatok, nekem meg voltak verseim, ezekre felfigyeltek, a szomszéd iskola informatikagyakorlatán begépelték a szövegeimet, egy kis szegedi kiadó kiadta. Az anyukám is támogatott, az iskolám is, és lett ennek a könyvnek valamifajta publicitása is. Utólag úgy látom, hogy ez azért volt szerencsés időszak, mert kaptam egy dózis védőoltást a nyilvánosságból. Szép volt, jól volt, tudom, hogy milyen, és már nem kergetem a hírnevet. Mindez egyébként azt is eredményezte, hogy kamaszkoromban minden akartam lenni, csak irodalommal nem szerettem volna foglalkozni.