Roberto Mancini zseninek nevezte magát, és ez nem is áll olyan távol az igazságtól
Világklasszis játékosként három vébéről is lemaradt, mert összeveszett szövetségi kapitányaival, kapitányként viszont tudta, mi a dolga.
Másodszor sírta el magát a londoni Wembley-stadionban az olasz Roberto Mancini. Először szomorúságában – még a régi arénában –, 1992-ben, a Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) fináléjában, amikor a Johan Cruyff irányította spanyol FC Barcelona a hosszabbításban, a szintén holland Ronald Koeman szabadrúgásgóljával legyőzte a genovai Sampdoriát, amelynek ő volt a csapatkapitánya. Vasárnap pedig örömében, mert Olaszország tizenegyesekkel diadalmaskodott a házigazda Anglia fölött a labdarúgó-Európa-bajnokság (Eb) döntőjében.