Tóta W.: Halotti beszéd az Index hullája felett

Látjátok, feleim, meghalt.

A kígyók, melyek halálra marták, titokban, tükör előtt pucsítva próbálgatják a koronáját. Nagy rájuk. És nagy a kabát, a hagyaték, bárkire, aki a helyére pályázik. Nincs másik.

Lesz majd valami más, sok kicsi és másmilyen nagyok. De még ha a szerkesztőséget egy az egyben elkapja puha mancsával a háttérhatalom, megágyaz nekik, és két hét múlva újra elindul, az sem lesz ugyanaz.

Az a gárda, amely most hősként állt fel a kormányzati nyomás előtt, nem az Index megteremtője, az alapítás és a felemelkedés személyzetéből alig lézengett ott pár arc már. Megörökölték a nagy művet, és gazdálkodtak vele. Óriások vállán álltak, mondhatnánk, de igazából mostanra lettek óriássá. Kellett ehhez az áramvonalasadás. Nem fanzin volt már, és nem szubkultúra, hanem Magyarország legnagyobb újságja.

Története azzal ívelt fel, hogy teljesen elszállt abszurdtól keresetlen megmondáson át médiahackekig teret engedett egy elég jó képességű csapat összes szeszélyének; aztán szembe kellett nézni a ténnyel, hogy naponta több mint egymillióan nyitják ki azzal az igénnyel, hogy megtudják, mi a helyzet. Az egyéni hangok elhalkultak, utasellátóként működött napról napra: gondoskodni kellett arról, hogy a közönség elégedett legyen.

Ónody Gomperz: Dalolva, lángsírba ment indexesek

Véleményszerzőnk szerint az Index közszolgálat volt a közszolgálat helyett, és hiába nyitnak új lapot az újságírói, az már nem ér el majd annyi embert, mint az eredeti portál.