Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A XX. század két legvéreskezűbb európai diktátora Ukrajnáért is versengett 1933 és 1945 között. Hitler és Sztálin egyaránt élelmiszer-termelő gyarmatként tekintett a területre, az ott élők kiéheztetésével és legyilkolásával a kommunisták a „szocialista eredeti tőkefelhalmozás”, a nácik pedig a fajelmélet jegyében tervezgették a jövőt. A tömeggyilkosságot Sztálin kezdte Ukrajnában, de a Szovjetunió 1941-es megtámadása után Hitler tovább fokozta a borzalmakat.
Minderről a 2012-ben magyarul is megjelent Véres övezet című kötetében az amerikai Yale Egyetem professzora, Timothy Snyder írt. Szerinte a „véres övezet” az, ahol a sztálini és hitleri tömeggyilkosságok legnagyobb része bekövetkezett, vagyis az ukrán, belorusz, lengyel, nyugat-oroszországi és baltikumi régiók. Itt 1933 és 1945 között 14 millió ember halt meg – anélkül, hogy részt vett volna a második világháborúban. (A harcok további tízmilliós nagyságrendű áldozatot követeltek a térségben.) A 14 millió áldozat civil vagy fegyvertelen hadifogoly volt. Minden második közülük tudatos éheztetés következtében halt meg.
A Yale professzora pár éve interjút adott a HVG hetilapnak, s elmondta, hogy a XX. században a három legnagyobb kelet-európai tömeggyilkosság a véres övezetben történt. (HVG, 2010. május 8., 38-39. oldal.) A holokauszt jelentős része itt zajlott, de hárommillió szovjet hadifoglyot is a „vérvidéken” gyilkoltak meg és éheztettek halálra a németek.
A harmadik tömeggyilkosság Ukrajna tudatos kiéheztetése volt a harmincas évek elején. A véres övezetbeli gyilkolás ezzel az ukrán „holodomorral” kezdődött. Ekkor még csak Sztálin pusztított errefelé. 1938-ig az áldozatok száma összesen négymillióra becsülhető az egész övezetben, a Baltikumtól és Leningrádtól a Fekete-tengerig húzódó sávban. Döntő többségük a már említett holodomorban halt éhen – 3 millió ukránról van szó –, de az 1937-38-ban kivégzett 7-800 ezer áldozat jelentős része is ukrajnai volt.
A holodomor „közgazdasági” háttere
A holodomor hátterében egy „közgazdasági” teória rejlett, amelyet Magyarország az ötvenes években tapasztalhatott meg, de valamivel enyhébb formában. Az 1920-as évek egyik vezető közgazdásza, Jevgenyij Preobrazsenszkij fogalmazta meg az úgynevezett szocialista tőkefelhalmozás tézisét. Ennek lényege a mezőgazdaságból kiszivattyúzott pénz, illetve az, hogy a parasztság kizsákmányolásával fejlődhet az ipar. Bár Preobrazsenszkij Trockijhoz állt közelebb, és ezért Sztálin ki is végeztette, mégis az ő elmélete nyomán kezdték meg a szovjet modernizációt.
Ennek áldozata a kiváló mezőgazdasági adottságokkal rendelkező Ukrajna volt. A szocialista eredeti tőkefelhalmozás során az itt termett gabonát Sztálin exportálta, és az exportbevételt iparosításra fordította, miközben az agárnépességnek nem juttatott élelmet. Az ukrajnai borzalmakat a magyar származású Arthur Koestler örökítette meg egy ottani utazása nyomán. A rekvirálást elősegítette a kolhozosítás is, ezzel a központosítással a parasztokat a saját maguk megtermelte élelemtől fosztották meg. Ezt később Snyder szerint a támadó németek is kihasználták. Hitlerék is könnyebben tudták így kiéheztetni az ukránokat, tehát számukra is hasznos volt a centralizált termelőszövetkezeti rendszer.
Sztálin nem fogad be kétmillió zsidót
1939 és 1941 között Hitler és Sztálin egyezményei szabályozták a térség sorsát, a Molotov–Ribbentrop-paktumban 1939-ben osztották fel Kelet-Európát. Így a két szövetséges diktatúra párhuzamosan gyilkolt az egymás között feldarabolt Lengyelország területén. A szovjet-német szövetség nem mindenre terjedt ki: 1939-41 között Sztálin nem akarta befogadni azt a kétmillió európai zsidót, akiket Hitler a Szovjetunióba akart áttelepíteni. (Snyder szerint a németek ekkor még nem tervezték a zsidóság teljes kiirtását.)
A Lengyelország hátbatámadásával megszerzett, és részben ukránok által lakott területeken mészárolni kezdett Sztálin 1939-től. A mai Nyugat-Ukrajna területén a szovjet akciók lengyeleket, ukránokat és zsidókat sújtottak elsősorban. Sztálin azért sem bízott az itteni lakosságban, mert köztük voltak olyanok, akik a két világháború között Lengyelországból támogatták az ukrán nacionalista mozgalmakat.
Több tízmillió emberrel akartak végezni, tízmilliót öltek meg
A náci-szovjet szövetség 1939-41 között állt fenn. Ezután, 1941-ben viszont Hitler megtámadta a Szovjetuniót. A súlyos harcok mellett a rákövetkező népirtás is főleg Ukrajnát pusztította tovább. Ami bekövetkezett, az még így sem a legrosszabb volt: Snyder szerint 1941-42 telére egy a náci rendszer által megfogalmazott „éhségtervben” több tízmillió szláv és zsidó időzített éhhalálát vetítették előre. A kiirtottak helyére német telepesek érkeztek volna, kisvárosaikat német falvak gyűrűje vette volna körül.
A terv (rém)álom maradt, de a véres övezetben így is az emberiség történetében példátlan kegyetlenségek történtek. A háború alatt a Szovjetunióban vagy Lengyelországban 12 millió lengyelnek, ukránnak, belorusznak és más nemzetiségű embernek kellett elmenekülnie. A holokauszt során sok millió embert gyilkoltak meg, de a szovjet hadifoglyok megölése (lelövése és halálra éheztetése) is páratlan gonoszsággal zajlott. Összesen a németek által a véres övezetben szántszándékkal megöltek száma tízmilliót tett ki. Tény, az ukránok sem csupán áldozatok voltak. Ukrán nacionalisták 50 ezer lengyelt öltek meg.
Európa zsidóságának zöme a véres övezetben élt, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó sávban. Itt létesült Auschwitz (Oswiecim), de itt volt Treblinka, Sobibór, Belzec, Chelmno és Majdanek. Ez utóbbiak neve kevésbé ismert, mert innen a foglyoknak nem volt komoly esélyük a visszatérésre. Auschwitzból viszont igen, mert ott nemcsak haláltábor, hanem munkatábor is működött. Snyder becslése szerint a németek a holokauszt során egymillió szovjet területen élő és 1,6 millió lengyel, litván, lett zsidót öltek meg. Ám többségüket nem Auschwitzban. Az itteni áldozatok többsége lengyel és magyar zsidó volt ugyanis (legalább 327 ezer magyar áldozat lehetett).
A magyarok által „hontalanná” nyilvánított zsidók megölése adta a „mintát”
1941 augusztusában 23 600 zsidót öltek meg Ukrajna területén, Kamenyec-Podolszkij körzetében a németek. Ezt Friedrich Jeckeln, a körzet felsőbb SS- és rendőri vezetője rádión közölte Himmlerrel, a német birodalmi SS főnökével. Ez volt a németek által elkövetett addigi legnagyobb vérengzés Snyder szerint. Ez szolgált mintául a továbbiakhoz. Snyder az előzményekről így ír: „A németekkel szövetséges Magyarország magához csatolhatta Csehszlovákia legkeletibb tartományát, a kárpátaljai Ruténföldet. A magyarok ahelyett, hogy magyar állampolgárságot adtak volna az itt élő zsidóknak, mint ’hontalanokat’ keletre, a németek megszállta Ukrajnába űzték őket.”
Snyder itt nem tér ki arra, hogy sok Ukrajnába elűzött rendelkezett magyar állampolgársággal. Például Eötvösfalváról nyolc olyan családot deportáltak a magyar hatóságok, amelyek mindegn tagja magyar állampolgár volt. S nemcsak Kárpátaljáról, hanem budapesti, észak-erdélyi, Pest megyei és balatoni zsidók (köztük magyar állampolgárok) kerültek át a határ túloldalára, ahol a német Ordnungspolizei 320. zászlóalja és Jeckeln személyes törzsszázada kiásott gödrökbe lőtte őket.
A háború utáni halálozás
A háború után a szovjet uralom alá került vissza Kelet-Európa, illetve a véres övezet. Ennek újabb áldozatai voltak. A nem harcolók közül 700 ezer német, 150 ezer lengyel, és körülbelül 250 ezer ukrán halt meg – 1943-47 között. A Kaukázusból, a Krímből – ahol most kiélezett a helyzet –, Moldáviából és a balti államokból történt szovjet deportálások 300 ezer szovjet állampolgár életét követelték.
Összességében Snyder szerint Ukrajna lakói többet szenvedtek Sztálin és Hitler alatt is, mint Oroszország lakossága. Sztálin alatt Ukrajnában 3,5 millió emberrel végeztek 1933-38 között, a németek újabb 3,5 millió embert öltek meg 1941-44 között. S hárommillió ukrajnai halt meg harcokban vagy a háború következményeként.
A totalitárius történetírói iskola megújítása
Snyder a totalitárius iskolát térben és időben újraértelmező elmélete szerint a „véres övezetben” bizonyult leginkább totalitáriusnak Hitler és Sztálin rendszere. Míg Hitler Németországban 1933-38 között több mint 160 ezer zsidó haláláért volt felelős, addig a véres övezetben nagyságrendekkel több zsidót gyilkoltak meg a nácik. Sztálin sem a nagyorosz területeken irtotta elsősorban a lakosságot, hanem Ukrajnában, Belorussziában, a Baltikumban és Kelet-Lengyelországban, tehát birodalma nyugati peremterületein. Sztálin szibériai és más gulágjain egymillió ember halt meg, de a véres övezetben hatmillióan pusztultak el szovjet uralom alatt.
Snyder ezáltal a totalitárius történetírói iskolát is megújította. Kiterjesztette ugyanis a totalitarianizmust – a Hannah Arendt által megalkotott fogalmat –, és az egész elméletet is továbbfejlesztette. (A totalitárius rendszereket Carl Friedrich és Zbigniew Brzezinski kritériumai alapján szokták elkülöníteni: kizárólagos ideológián alapuló egypártrendszer, terror, titkosrendőrség általi erőszak és erőszakmonopólium jellemzi ezeket az országokat. A kommunikációs eszközök monopóliuma, illetve a központilag, általában állami tervezéssel irányított gazdaság egészíti ezt ki.)
A Yale professzorának újítása, hogy nem országokat vetett össze, nem a náci Németországon vagy a Szovjetunión belül külön-külön zajló folyamatok között vont párhuzamot. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a hitlerizmus és a sztálinizmus egymásra is hatott: versenyt futva felerősítették egymást a véres övezetben. A térség népeinek története ezért Snyder szerint nem érthető meg a saját nemzeti históriájuk alapján. Így az ukrán történelem összefüggései is csak a nagyhatalmi vetélkedés feltárásával deríthetők fel.
