Egy kis háttérhatalomra a jelek szerint szüksége volna a kormányellenes tüntetés szervezőinek, mert egyedül nem nagyon találják, merre is volna az előre. A demonstráció kezdeményezői most is szólni akartak az emberekhez, de nem futotta sokkal többre, mint hogy a tömeg nagyságát ünnepeljék. Márki-Zay Péter volt az, aki másodjára már kihasználta a színpadot, hogy maga fogjon az ellenzék építésébe.
Ezerarcú tömeg vonult ki másodszor is az utcára, hogy tiltakozzon. Az előző mondatot idő előtt lezártuk, mert nem is olyan könnyű megfogalmazni, hogy mi ellen vagy minek az érdekében zajlott a tiltakozás.
A tömegből tudósító kollégák és más sajtótermékek riportereinek beszámolóit olvasva kitűnik, mennyire ellentétesen ítéli meg mindenki az emberek motivációját. Van, aki arról számol be, hogy az emberek komfortosabban érezték magukat most, más szerint viszont elárvultak. Valaki erőtlenséget érzett, más meglepő kitartást, hiszen az általános várakozást messze felülmúló számban vonultak utcára az emberek. Egy kolléga arra hívta fel a figyelmet, milyen ügyesen telepedett rá a Momentum a rendezvényre, standjaik és lufijaik mindenütt ott voltak.
Mintha az értékelés attól függne, ki melyik részén volt a tömegnek, hogy a környezetében milyen habitusú polgárok álltak, milyen zászlót vagy kitűzőt hoztak magukkal. Ez logikus magyarázatnak tűnik, hiszen annyi jól látszik: nincs közös akarat, nincs közös cél, nincsenek közös hősök. Nagyon nehéz arra magyarázatot adni, mi is a „közös”, amiért ilyen tömeg egyáltalán kialakulhat. Viszont annak, aki politikai jövőt akarna építeni, van itt keresnivalója. Egy aktív és mozdulásra kész tömeget nyerhet meg az, aki megfejti a rejtélyét.
A szervezők szemüvegével
A szervezők és szónokok színpadánál természetesen másként csapódnak le a szombat este történései, mint száz méterrel hátrébb, az emberek sűrűjében. A színpadról nézve felfoghatatlan, egységbe tömörülő tömeg látszik, az egyik szervező, Gyetvai Viktor izgatottan be is mondja, hogy várnak a kezdéssel, mert az Arany János utcai metrómegállóig ér a sor vége – holott már a Dohány utcát is elhagyta a menetet záró rendőri konvoj. Pár lelkes ember igyekszik tehát úrrá lenni a sokaságon, amely hívásukra megmozdult, és ők legalább duplájának látják saját teljesítményüket, mint amekkora.
Az első, váratlanul erőteljes tüntetés után sokan védték a szervezőket a kritikus szavaktól, mondván nem szabad túl szigorúnak lenni, ez még csak valami kezdete, egyelőre engedni kell, hogy artikulálódjon a felháborodás. Ez az érvelés a második tüntetésre biztosan érvényét vesztette. Ha ugyanis pár civil szavára ezekben a hetekben többen mozdulnak, mint az utóbbi időben a pártok kérésére, akkor a felelősségük is legyen legalább akkora.
A szónokok azt gondolják: ők diktálhatják most, hogy karrierjüket a politikára építő emberek hogyan áldozzák fel saját személyes jövőjüket a majdani kormányváltás érdekében. Közben a jelek szerint nem látják, hogy saját személyes ambíciójuk is az útjában állhat annak, hogy a tömeg valódi erővé váljon.
A szervezők megjelölése szerint a tüntetéssel annak akartak hangot adni, hogy az emberek többsége a Fidesszel szemben áll. Ez a meggyőződés viszont mintha kopott volna valamennyit egy hét alatt a szervezőkben és a tüntetőkben egyaránt. Sokaknál elért a tudatig, hogy a kormánypárt 49,6 százalékos listás eredménye döntő többségében valós politikai akaratot fejez ki, és bármennyire engedné a matematika, hogy ezzel szemben többséget képezzen 50,4 százalék, a valósságban bizony Orbánt minden eddiginél erősebb népakarat támogatja. Csak egy adat: kereken 30 százalékot vert a Fidesz a választásokon induló második legerősebb politikai pártra, a Jobbikra.
Egységben a kétség
Az 50,4 százalék csak olyan rendszerben jelentene reményt (és reményt a tüntetés minden szónoka láttatni igyekezett), ha a politikai meccs kétszereplőssé válik. Akik a szervezők és szónokok közül a közvetlen politikai építkezést jelölik meg célként, azt követelik, hogy ki-ki-meccsekre szűköljön a politika. Legyen egy jelölt mindenütt a kormány embere ellen. Márki-Zay Péter volt képes ezt a követelést a legszebb köntösbe öltöztetni. Kollaboránsok és hősök küzdelmét vetíti előre, amelyben az utca lesz az, amely utóbbiakat megvédi az erőszakos hatalomtól.
A hódmezővásárhelyi polgármester (még formálódó) politikusi felfogását jól mutatja, hogy beszédét Winston Churchill egyik híres szónoklatára építi fel. Ott talál inspirációt, ahol a nácikkal szembeni, kilátástalannak tűnő küzdelemről van szó.
Márki-Zay Péter egy héttel korábban még a térről hallgatta meg, ahogy levelét felolvassák, akkor még nem volt benne biztos, hogy neki dolga van a kormányellenes tiltakozáson. Mostanra döntött, és míg Churchillhez fordulva a jó és a gonosz végső összecsapásaként láttatja a politikai helyzetet, addig az első feladatként a jók sorainak megtisztítását jelölte meg. Ő volt az, aki a leghatározottabban fordult szembe a csalást és új választást kiáltókkal, és az ellenzék leváltását hirdette. Nem tudta egyelőre megmondani, milyen ígéretre szerveződne az „Ellenfidesz”, de rögtön kizárt mindenkit a tisztességes politikusok sorából, aki nem áll be a sorba.
Az adatbázisépítés versenye
A hódmezővásárhelyi polgármester az építkezés központjaként saját honlapját jelölte meg. Azt mondta, olyan emberek is aktivizálódnak, akik eddig még nem. Komoly szakemberek álltak mellé, csatlakozzon tehát mindenki. És ezzel valódi építkezésbe kezdett. Aki a honlapján regisztrál, az a jövőben is elérhető lesz. Márki-Zay tehát közvetlen kapcsolatot teremt az Orbán-ellenes tömeg legaktívabb részével. Beszédét úgy zárta: Bár a politikai üzenetek többsége a jövőről szól, most mégis azt mondom, hogy nincs időnk megvárni a jövőt. A jövő sosem jön el, a jövő mindig holnap van. Nekem erről a hatalmas összefogásról jövő helyett az a szó jut eszembe, hogy: MOST!
Márki-Zay Péter tehát második nekifutásra már felállt a színpadra, ki akarta, és ki is tudta használni a pillanatot, és feladatot vállalt az ellenzék újraépítésében. Politikai tehetségét mutatja, hogy nem ijedt meg attól, hogy az ismétlésre a tömeg esetleg kínosan megkopik. És a tüntetők ezt díjazták is: senkinek sem örültek annyira, mint a polgármesternek. Ahogy távolodik az április 8-i pofon, úgy látszik egyre tisztábban: Márki-Zay volt eddig az egyetlen ember, aki a NER rendszerén belül képes volt a Fideszt úgy megverni, hogy az fájjon is.
Amennyire a színpad mögött érzékelni lehetett, Márki-Zay kicsit meg is lephette a többi szervezőt. A civilek ugyanis meghallva a múlt heti kritikákat, igyekeztek célt adni a tüntetéseknek. A parttalan ismétlések helyett szimbolikus pillanatot választottak a következő demonstrációnak: a NER parlamentjének alakuló ülését akarják blokád alá venni. Ezzel nem csak Orbán diadalmas napját ronthatják el, de fokozhatják a nyomást az ellenzéken. Látszódni fog, ki harcol az utcán, és ki ad díszletet a Fidesznek. (Azért ez nyilván a civilek értelmezése, a politikusok állíthatják azt, hogy bent is értelmes harcolni.)
Rákaynál is nagyobbat mondani
A következő tüntetés(ek) bejelentésén túl voltak a szónokoknak egy próbálkozása arra, hogy blokád alá vegyék az állami médiát. A petíció eszközét választották hozzá, hogy a névtelen tömeget megpróbálják emailek adatbázisává formálni. Ha sikerül minél több embert rávenni az aláírásra, akkor ők a jövőben is mozgósíthatók lehetnek. (Ahogy már írtuk, Márki-Zay is ezt tette, csak egy másik honlapon való regisztrálásra buzdított).
A közmédia elleni akció viszont kétélű fegyver. A tüntetésen Unyatyinszki György személyében a bezárt Magyar Nemzet egyik újságírója is beszélt a közmédia kárhoztatása után a sajtó megvédésének szükségéről. Ez a két ellentétes üzenet azonban könnyen kialakíthatja azt a képet, hogy a civilek nem a média szabadságáért küzdenek, hanem csak az egyik oldal sajtójának ellehetetlenítéséért. Márpedig
a jelenleginél is megosztottabb médiahelyzet azokat a sajtótermékeket is a pártosság imázsával terheli, amelyek igyekeznek a szakma szabályai szerint pártatlan megfigyelők maradni.
A szombati tüntetésen nem a tömeg fáradt meg, hanem a szervezők három arca. Gulyás Balázs, Gyetvai Viktor és Homonnay Gergely láthatóan nem tudtak sokkal többet mondani, mint hogy egy héttel korábban is nagyon sok ember előtt beszélhettek. Mások indulata azonban nem a szervezők érdeme. Az 1956-os forradalomnál nagyobb tömegről beszélni idétlenebb, mint a Rákay Philipre örökre ráégett kétmilliós tömegbecslés. Mert bő hatvan évvel ezelőtt az utca kikényszerítette, hogy a miniszterelnök beszéljen a népéhez, és cselekedjen, az akarat élére álljon. A mostani tömegre viszont a jelenlegi kormányfő könnyen legyinthet, hogy az csak a választással elégedetlen pár tízezer ember lelki gyakorlata. Poszttraumás stressz az egész, majd elmúlik.
Gyetvaiék mondanivalója valóban nem haladja meg a gyászmunkát. Hálásak lehetnek, hogy Márki-Zay Péter átlépett rajtuk.
