Magyarországon az igazán ízes sajtok nem tudnak piacot szerezni, sikerült viszont népeledellé tennünk a legjellegtelenebb (és persze legolcsóbb) sajtféleséget. A trappista néha jó, máskor pedig nagyon rossz, ezért utánajártunk, mivel szokták elrontani.
|
A szocializmus alatt a szakmák a helyükön voltak, mára azonban a marketing és a kereskedelem szabja meg, hogy milyen terméket állítsanak elő, s ez szakmailag helytelen – vélekedik Cserpes István, aki Kapuváron a kilencvenes évek elején alapította meg saját sajtüzemét. A tejipari szakember szerint veszélyes lehet, ha nem szakmai, hanem pénzügyi befektetők vásárolják meg az élelmiszeripari cégeket, hiszen a magas hozam kikényszerítése kényszerpályára állíthatja és tönkreteheti a szakmaiságára legbüszkébb manufaktúrát is.
| Aki jól él, sajtot eszik |
| Sok sajtot főleg a magasabb státusúak és a fővárosiak esznek, s egyre nagyobb mennyiség fogy az áruházláncok saját nevével forgalmazott termékeiből - derül ki a GfK Hungária 2005. első félévére vonatkozó adataiból. A piackutató napi fogyasztási cikkekre vonatkozó felmérése szerint a 14 év fölötti lakosság 71 százaléka eszik sajtot, s többségük ár alapján választ. Az áruházak saját nevén forgalmazott termékeket 38 százalékuk vásárolja, míg a legjobb helyezést elért - a felmérésben meg nem nevezett - gyártói márkát is csupán 20 százalékuk. A budapestiek 27 százaléka megrögzött sajtfogyasztó, míg a községekben lakóknak csupán 14 százalékáról mondható el ugyanez. A GfK jelentéséből az is kiderül, hogy az igényes sajtfogyasztók főleg a középkorú, magasan iskolázott, nagyvárosi férfiak közül kerülnek ki. |
A Cserpes Sajtműhely vezetője szerint a fogyasztók gyakran tájékozatlanok, a öntudatuk csak abból áll, hogy vesztesnek érzik magukat, ha nem a legolcsóbban vásárolnak. Ráadásul irreális követelményeik vannak az élelmiszerekkel szemben: a tejtermék kényes áru, a reklámokban mutatott felvételek nyomán mégis elvárják tőle, hogy alacsony ára mellett legyen szép, aromás, jó formájú, s álljon el minél több ideig. „A tejtermékeknek ez nem lenne kötelességük, az ipar mégis megpróbálja előállítani, s itt jönnek képbe az állományjavítók, a tartósítószerek, s a színezékek” – mondja Cserpes, aki igyekszik tudatosítani vásárlóiban, hogy az élelmiszert ne nézzék elnyűhetetlen technológiai cikknek, s inkább válasszák a kevesebb adalékot tartalmazó, de friss árut.
A nagyáruházakban még a polcra kerülésért is fizetni kell, nem beszélve a kizsigerelő árversenyről, a vállalakozó így - ahelyett, hogy egy-egy polcért nekiállna verekedni a konkurenciával - inkább saját maga teríti sajtjait, tejtermékeit, amelyek tésztájából, összetevői közül - állítja - megpróbálja a lehető legtöbb idegen anyagot száműzni, s az adalékokkal készült hozzávalókat sem pártolja. "Minek rakjak a sajtba például nitritet, mikor jó szívvel nem ennék nitritet?" - teszi fel a kérdést Cserpes. Ő - állítja - nem merné nevét kockáztatni, a hipermarketek hűtőpultjainál kimért tömegsajtok eredete viszont a vásárló számára nehezen beazonosítható. A tejipari szakember egyébként azt az - egyébként közkeletű - megállapítást is vitatja, miszerint az embereknek csak a potom áron kínált termékekre van pénzük. "A valószerűtlenül alacsony árakat a marketingesek találják ki, s ehhez keresnek gyártót. Az ilyen termékekből azonban kilókat visznek haza a vásárlók, ahelyett, hogy mértékkel fogyasztanának inkább a drágább, de kifinomultabb élelmiszerekből" - magyarázza, s állítja: a fogyasztónak szavaznia kell, elhatározni, mi az a pont, amin túl már nem visel el minőségromlást.
