Sólyom László: Az alkotmányosság esélyei

Magyarország új alkotmánya eddig puszta szöveg volt, most éled fel, találkozik a valósággal, amelynek sok tekintetben fundamentuma lesz. Most lép be szűkebb közegébe is, az alkotmányos valóságba, vagyis az alaptörvény érvényesülésével leírható tágas világba. S itt nem légüres tér vagy senki földje várja, hanem az eddig hatályos alkotmány körül kifejlődött kultúra. Ez ugyanis folyamatos, nem lehet hatályon kívül helyezni, de olyan többség sincs, amely elrendelhetné a létét. Mostantól kölcsönösen formálják egymást.

Van, amit nem tesz meg az ember

Nincs értelme önmagában tekinteni az alkotmány szövegét. Ugyanazon szöveg alapján sokféle, akár ellentétes gyakorlat is kibontakozhat az alkotmány alapintézményei között, szerepfelfogásuktól függően. Mennyire más az alkotmányos és a politikai légkör aszerint, hogy aktivista-e vagy önkorlátozó az Alkotmánybíróság, hogy ellensúlynak tekinti-e magát a köztársasági elnök, hogy a többi hatalmi ág fölöttinek tartja-e magát a parlament!

Az alkotmány szálai messze követhetők a társadalom szövetében, s nagyon sokféleképpen érvényesülhetnek. Az alkotmányos kultúra mégis bizonyos eszmei egységet visz az alaptörvény megvalósulásába, vagyis korlátot szab: van, amit nem tesz meg az ember, noha az nem ütközne az alkotmány betűjébe. Az alkotmány olyan magasrendű dokumentum, amelynek minden szava gazdag tartalmat rejt. Az alapvető jogok és szabadságok eleve a filozófiából és a teológiából kerültek a modern alkotmányokba, hiszen az ember személy volta, méltósága, az élet szabad akaratú megélése a jogok témája. Az állami szervek hatáskörei sem puszta felhatalmazások – értéktartalmával az alkotmány a hatáskör gyakorlásának mikéntjét is köti.

Az alkotmányos kultúrában a hatáskör nem a nyers erő szabadsága. Ezért kell az alkotmányosság gyakorlásához értelmi és érzelmi kultúra, ezért kell ismerni a szavak egyezményes jelentését, s részt venni abban az intellektuális és politikai közösségben, amely azokat a maga kora számára folyamatosan értelmezi. S ezért van szükség az alkotmány értelmét kötelezően megállapító szervre, az Alkotmánybíróságra, amely elvileg az alkotmány tudományának és kultúrájának professzionális ismerője. Egy szent könyvet előzetes ismeret nélkül, szó szerint, barbárok vagy fundamentalisták olvasnak. Így van ez az alkotmánnyal is.

Tehát az alkotmányos kultúra nem belügy. A „közös alkotmányos hagyományt” az Európai Unió már az Alapjogi Charta előtt is jogforrásnak tekintette, így még indokoltabb közös alkotmányos kultúráról beszélni. De számos más nemzetközi szervezetben is elköteleztük magunkat emberi jogi és demokratikus értékek mellett. Ennek a kultúrának befogadói és egyben aktív alakítói is vagyunk. Nem egyformaság és nem utánzás a kultúra, de addig tart, amíg érezzük, hol a határ. Amikor ebben az írásban alkotmányos kultúránkról beszélek, az külön jelző nélkül is úgy értendő, hogy a húsz éve épülő, meggyökeresedett, továbbá a demokratikus nemzetekkel közös alkotmányértelmezésünkről és az azon alapuló gyakorlatról van szó. Ez az alkotmányos kultúra voltaképpen történeti alkotmányunk ma alkalmazható vívmánya.

Az alkotmányosság állapotáért nem lehet magát az alaptörvény szövegét felelőssé tenni, ha az megfelel az elfogadott átlagos követelményeknek. Ha nincsenek benne az alkotmányos értékrend kibontását akadályozó vagy azzal ellentétes szabályok vagy hiányok, el kell fogadni, hogy azután helyes alkalmazást lehessen építeni rá. A helytelen gyakorlat ellen pedig éppen az alkotmány alapján lehet majd fellépni. Alkotmányosságot Magyarországon a jövőben is csak az alkotmány alapján lehet megvalósítani.

Az új alkotmány keletkezésének súlyos politikai hiányosságai nyilván a közéleti harc témái maradnak, már csak az alkotmányozás egypártisága miatt is. Ám már az alkotmányozással párhuzamosan folyó tudományos viták is bemutatták, hogy a keletkezési deficitnek milyen csekély befolyása van az alkotmány későbbi sorsára és elfogadottságára. Az 1989/1990-es alkotmány is nagyszerűen kibontakozott, a Kerekasztal legitimációhiányának és a „sztálini alkotmány” folytonos hangoztatásának ellenére. Az új alaptörvény érvényesen létrejött, s Tang Ming-huang császár szavai illenek rá: „a rám-szállt égi rangnak, bárhogy is: híja nincsen”. Természetesen az alaptörvény megalkotása és későbbi alkalmazása viselheti ugyanazon politikai kultúra jegyét, és ez politikai küzdelem tárgyává teheti – de alkotmányos kultúránk túlélése, az alkotmányosság sorsa a mindennapi alkalmazásban fog eldőlni. Ezek más-más területek. Ismétlem: alkotmányosságot Magyarországon a jövőben is csak az alkotmány alapján lehet megvalósítani.

Az alkotmányosság leértékelése

Az alaptörvény hatálybalépésekor mérlegelnünk kell az alkotmányos kultúra esélyeit. Az új szöveg és az élő kultúra találkozásának két megközelítése kínálkozik: lehet a normaszövegből kiindulni, s lehet a keletkezésének indokolásánál kezdeni. Ez utóbbi talán többet elárul abból a lelkületből, amivel az alkotmányhoz, az alkotmány eszméjéhez viszonyultak alkotói. Egyszerűbben: kiderül, hogy hozzáállásuk elhajlik-e az uralkodó alkotmányos kultúrától.Nem hatalmi szempontból írom le a változásokat, jóllehet a hatalmon lévők mindig a „fölhatalmazásra” hivatkoznak, az ellenoldal pedig a „hatalomkoncentrációra”, amely a jogállami intézményrendszert is sújtja. Minden politikai reflexió ebben a körben marad. Az alaptörvény indulásakor az illik, hogy magát az alkotmányt vizsgáljuk.

A 2010-ben kétharmados parlamenti többséget elnyert politikai erők az új alkotmánnyal a korszakhatárt akarták kifejezni. A rendszerváltást megtestesítő 1989/1990-es alkotmányt mindenestől a múltba utalták. A jobboldalon régóta népszerű tévképzetekre rájátszva, húsz év sikertelenségeiért és csalódásaiért bűnbakká tették a régi alkotmányt. (Tudvalévő azonban, hogy a bűnbakra saját bűneit és mulasztásait terhelte a nép, s kiűzte vele a pusztába.) 1989-ben valóban egy régi rendszer és alkotmány ellenében kellett alkotmányozni – hasonló helyzetet most csak szimulálni lehetett. Ellenség kreálása helyett jobb lett volna a régi alapokon építkezni tovább, s erre volt is elegendő indok. Ám a „forradalom” ideológiájához a régi legyőzése illett. A hatályos alkotmány nem érdemel tiszteletet – így nyilatkozott az új miniszterelnök.

Ezzel a kommunikációval összhangban a törvényhozási gyakorlatban a hatályos alkotmány nemhogy tiszteletet, még kíméletet sem érdemelt. Csak az első fél év alatt harmincra rúgott az alkotmánymódosítások száma. Az államnak szinte minden alapintézményéhez hozzányúltak, legtöbbjükhöz nyilvánvalóan napi érdekből. Mindenki láthatta, hogy az alkotmány nem a legmagasabb jog, hiszen nincs tartása, akár egy képviselő szavára ide-oda módosítható, mint valami miniszteri rendelet.

Ezzel párhuzamosan elkezdődött az új alkotmány előkészítése. „A konkrét alkotmány megkérdőjelezése átcsúszik az alkotmányosság lebecsülésébe”– írtam a HVG-ben 2010 őszén. Akkor ez még arra a további kérdésre vezetett, hogyan tudnak az országgyűlési képviselők – hitelesen! – a fenti lelkülettel egyidejűleg tiszteletre méltó, a történelmi alkotmány vívmányait betetőző új alaptörvényt alkotni? Vagy talán két lelkük van, egy a régi, s egy az új alkotmány számára? (De akkor élhet-e bennük az alkotmányosság általános ideája, az alkotmányos kultúra forrása?)

Ma már az merül fel, vajon hogy fog viselkedni ugyanez az alkotmányozó erő az új alaptörvénnyel szemben. Nyilvánvaló, hogy az alkotmány kezelése a kétharmados többség megszerzése óta nincs összhangban alkotmányos kultúránkkal, sőt sokban szembefordult vele. Ugyanakkor a régi alkotmány átalakítása az új megelőlegezéseként folyt: számos megváltoztatott vagy új rendelkezést az alaptörvény már csak megismétel. Márpedig ezek megalkotásakor – a már említett légkörben – nem került sor elvi meggondolásokra, nem ügyeltek az alkotmány szerkezetének kényes egyensúlyaira. Így tehát az alkotmányos kultúra hiánya a régi alkotmány módosításakor már az újat formálta. Itt még felhozható lenne, hogy az új rendelkezéseket a régi alkotmány kárára, annak ellenében, s mégis annak testében kellett megalkotni; ez a munka határozta meg a viselkedést.

A sarkalatos törvényeket azonban a már kihirdetett alaptörvény végrehajtására hozzák. Jogforrástanilag ezek lényegükben különböznek az alkotmánytól. Tartalmukban azonban mégis az alkotmányozás rokonai: az új alaptörvényt írják tovább részletesebben és értelmezően. Megalkotásuk módszere azonban ugyanúgy kívül áll a hagyományos alkotmányos kultúrán, mint ahogyan a régi alkotmány átalakítása folyt. Sajnálatos példa erre a bírósági vagy az egyházügyi sarkalatos törvény.

Feltételeznünk kell, hogy az ellenséges hozzáállás nem is a régi alkotmánynak szólt, hanem az azzal összhangban kiépült alkotmányos kultúrának. Bár az alkotmányosság újfajta felfogása a régi alkotmánnyal szemben jelentkezett, annak hatályvesztése után is folyamatos.

Rangjavesztett alkotmány

Miért mondhattuk, hogy az alkotmány kezelése a kétharmados többség megszerzése óta nincs összhangban alkotmányos kultúránkkal, sőt sokban szembefordult vele?A döntő fordulat az alkotmány használata puszta eszközként, politikai célok megvalósítására. „Hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdete” óta a magyar alkotmányos jogállam működésének alapja volt, hogy bármely politikai törekvés vagy cél kizárólag az alkotmány keretei között valósítható meg. E tétel érvényesülése egzisztenciális jelentőségű: ez különböztette meg az új rendszert a régitől, amelyben a jogot a politika tetszés szerint, eszközként alkalmazhatta. Az Alkotmánybíróság ítéletek sorában szögezte le, hogy az alkotmány uralma feltétlen, sem rendkívüli körülmények miatt, sem más szempontok alapján nem tehető kivétel. Nincs az alkotmány fölött még magasabb norma.

A mai gyakorlat ennek az alapelvnek a megtöréséről tanúskodik. S a napi tapasztalaton túl, a miniszterelnöktől képviselőkig, számtalan nyilatkozatban tették egyértelművé, hogy itt elvi hozzáállásról van szó: „a kétharmados többség akaratának nem állhat útjába semmi, maga az alkotmány sem”. Az Alkotmánybíróság hatáskörének megcsonkítása csupán a legdrasztikusabb példa erre.

Az alkotmány rangját is tönkreteszi, ha instrumentumként kezelik. Irányt szabó alapvető rendelkezések mellé törvényi szinten megoldható szabályozást is beemelnek az alkotmányba. Először még azt lehetett gondolni, hogy népszerűségi meggondolásból teszik, mint a tényleges életfogytiglani büntetés esetében. A már akkor is bujkáló gyanú azóta bizonyossággá vált: olyan részletszabályok kerülnek az alaptörvénybe, illetve az átmeneti rendelkezésekbe, amelyek alkotmányossága kérdéses. Így viszont már nem lehetnek alkotmánybírósági kontroll tárgyai. A tényleges életfogytiglani büntetés mellett frissebb példa a legfőbb ügyész jogosítványa annak eldöntésére, melyik bíróság előtt emeljenek vádat – s ez az után történt, hogy az Alkotmánybíróság kimondta az ugyanilyen tartalmú törvény alkotmányellenességét! Alkotmányos kultúránkban ugyanígy elfogadhatatlan személyi kérdések „megoldása” alkotmányosan aggályos szervezeti rendelkezések révén, mint a Nemzeti Bank esetében. S az alkotmány alapjait sérti a Legfelsőbb Bíróság elnökének eltávolítása mandátuma közepén, alkotmány- és törvénymódosításokkal. (Emellett nem is leplezik a személyes indítékot: hiszen az ombudsmanokat, az ott ténylegesen bekövetkezett átszervezés ellenére is, mandátumuk végéig hivatalban tartják.)

Miért ellentétes mindez az alkotmányos kultúrával? Két okból. Ha törvényi szint helyett alkotmányba kerül egy szabályozás, a kormány (és többségének) mozgástere szűkül, ez pedig alkotmányos súlyú kérdés. Az első Alkotmánybíróság részletesen kifejtette, milyen természetű rendelkezések igényelnek törvényi, sőt kétharmados szabályozást, s még a kétharmados törvényeken belül sem követelte meg minden rendelkezéshez a minősített többség garantálta nehéz módosítást. Az pedig a bíróság állandó gyakorlata volt, hogy megsemmisítette azokat a jogszabályokat, amelyeket azért hoztak, hogy az ügy jogszabályi rendezése révén az érintetteket megfosszák a jogorvoslat lehetőségétől. Az alkotmányos kultúrában a jogorvoslati lehetőségtől való megfosztás megengedhetetlen, legyen szó az igazgatási, a bírói vagy az alkotmánybírósági út elzárásáról.

A parlamenti szuverenitás mindenhatósága azzal a szocialista tétellel rokon, amely szerint az Országgyűlés a legfőbb államhatalmi szerv. Az alkotmányos kultúra teljesítménye ezzel szemben a hatalom (ön)korlátozása, továbbá a hatalommegosztás alapján érzékeny egyensúlyi rendszer működtetése – a klasszikus megfogalmazás szerint a többség zsarnokságának kivédésére. Jogosítványokkal alátámasztott egyensúly a hatalmi ágak között, és azokon belül is. A hatalmi ágak elkülönülnek, az államhatalom megosztott; viszont az állami szervek együttműködése alkotmányos kötelesség – szögezte le többször is az Alkotmánybíróság.

Mit tapasztalunk? Ezzel az alaptétellel nem egyeztethető össze például, ha az alkotmány alapjait érintő olyan kérdésben, mint a bírósági szervezet teljes átalakítása, a törvényhozás egyedül, azaz anélkül dönt, hogy a törvény előkészítésébe a bíróságokat bevonta volna. Még csak nem is tájékoztatta az alkotmányban is megnevezett bírósági szerveket – helyette egy érdekvédelmi egyletben gondolt legitimációt találni. Az országgyűlési többség a súlyát, a befolyását folyamatosan növeli a többi szerv kárára. Így például már a kezében van az alkotmánybíró-jelölés, az alkotmánybíróság elnökének megválasztása és az előzetes normakontroll (e jellegzetesen ellenzéki jogosítvány!) feletti döntés.

A törvényhozás eljárása – a hatástanulmányokon vagy az érintettek bevonásán túl – magán a parlamenten belül is a demokratikus akaratképzés biztosítékait írja elő. A rendes eljárással szemben is vannak alkotmányossági követelmények. Kivételesnek szánt eljárások esetén – mint az egyéni képviselő által kezdeményezett törvény – egy sor garanciális lépés kiesik. Ezt az eljárás kivételessége teszi elfogadhatóvá. Ezért az alkotmányos kultúra számára elviselhetetlen, ha a kivételt szabállyá teszik. Márpedig rendszeressé vált, hogy nemcsak tárgyuk miatt fontos, de sarkalatos törvényeket, sőt még alkotmánymódosítást is egyéni képviselői indítványként bocsátanak eljárásra, s így a rendes törvényhozás garanciáitól főszabályként megszabadulnak. Ugyancsak rendszerré vált a visszaélés a koherenciazavarral, vagyis az érdemi módosítások bevitele a Házba a zárószavazás előtt. S ha ezt a gyakorlatot házszabályba is foglalják, attól az még nem lesz alkotmányos. Ezzel összefüggésben viszont szintén garanciális kérdés, hogy az Alkotmánybíróságnak legyen joga a házszabály vizsgálatára. A törvényhozás nem működik rendeltetésszerűen, ha a kormánytöbbség döntésére sommás eljárásban szavazzák meg a törvényeket. Az alkotmány pusztán formális felfogásának, napi politikai eszközzé lefokozásának tükrében kétszeresen is visszás és hiteltelen az alaptörvény köré elrendelt állami kultusz.

Nem következett be végzetes törés

Mindezek közismert példák, annak bemutatására hoztam fel őket, hogy az új alaptörvényt megalkotó parlamenti többség elvi és gyakorlati hozzáállása az alkotmányhoz ellentétben áll az eddigi alkotmányos gyakorlattal. De hogy viszonyul ehhez maga az alaptörvény? Elviseli-e majd ezt e fajta alkotmányos valóságot, vagy korrigálja? Mi lehet a szerepe az alkotmányos kultúrának, amely a törvényhozásban pillanatnyilag háttérbe szorult?Az alaptörvény megszövegezése titokban folyt, az eddigi alkotmányos gyakorlattal szembeforduló Országgyűlés nem vett részt benne. Magas absztrakciós szintje miatt is kívül maradhatott az alaptörvény az aktuális politikai szükségletek zömén. Ezek most pótlólag kerülnek bele az átmeneti rendelkezésekbe, vagy sarkalatos törvények rendezik őket. Az alkotmányozás eleve szimbolikus motivációjának is az felelt meg, hogy az alaptörvény újdonsága inkább az ideológiai program kifejezésében álljon.

Amikor tavaly áprilisban kihirdették az új alaptörvény szövegét, alkotmányos kultúránk támogatást kapott. Az ideológiai töltet és a nyelvezet nem fedheti el, hogy nem következett be végzetes törés, sőt közösek az alapok. Mondhatnám, az alkotmányos kultúra szelleme a színfalak mögött is hatott; sok, vele összeférhetetlen elem végül is nem került be a szövegbe. A rendszerváltó, tartalmilag teljesen új 1989/1990-es alkotmány és az új alaptörvény között tehát a szövegek értelmét tekintve sok tekintetben folyamatosság van. Ez tehát az alkotmányos kultúra túlélésének és további fejlődésének alapja lehet.

Nem mond ellent ennek, hogy az alaptörvény szövegében számos ellentmondás, rögtönzés vagy nem alkotmányba való szabály található; s ki lehet mutatni a garanciák megfogyatkozását. Az alaptörvény rendszerré formálására ugyanúgy szükség lesz, s nem fog kisebb erőfeszítést igényelni, mint ahogy ez a korábbi alkotmánynál is évtizedes munkába telt.

Rendszerhiba és gyenge pontok

Egy alapvető rendszerhiba azonban van az alaptörvényben: az alkotmánybírósági kontroll teljességének elvétele. A költségvetési és a közterheket szabályozó törvények fölötti alkotmányossági vizsgálat kizárása azt jelenti, hogy a kormányzati cselekvés egyik jelentős – és komoly társadalmi kihatású – területén lehetséges alkotmányellenes törvények meghozása és alkalmazása. Ez az alkotmány értelmének mond ellent. Ha lehetséges lenne az írott alkotmánnyal ellentétes törvényt alkalmazni, nem volna értelme az alkotmánynak – mondta ki már John Marshall amerikai főbíró 1803-ban az alkotmánybíráskodást létrehozó ítéletében.Az alkotmány átkeresztelése alaptörvénnyé éppen e rendelkezés jogelméleti képtelenségére hívja fel a figyelmet. Az alkotmány azért alapnorma, mert minden más jogszabály érvényessége belőle ered. A vele ellentétes törvény tehát eleve semmis. Ezt nem engedi az alaptörvény még megvizsgálni sem, s ez a hiány és ellentmondás az egész rendszer alkotmányosságát elvi alapon kétségessé teszi.

Az Alkotmánybíróságot érintő törés az alkotmányosság olyan felfogásának behatolása magába a normaszövegbe, amely magát az alaptörvényt nem jellemzi. Mivel a törvényhozást és a kormányzást most az említett gyakorlat uralja, az alkotmányos kultúrával alapvetően összeilleszthető alaptörvénynek lehetnek olyan pontjai, amelyek ebben a közegben gyengének bizonyulnak, s kiszolgáltatottá teszik.

Ilyen mindenekelőtt az alaptörvény könnyű módosíthatósága. Ennek nehezítése (a korábbi alkotmányhoz képest) alkotmányos kultúránk régi követelése; s az alaptörvény előkészítése során voltak is rá javaslatok. Ma azonban az alaptörvény módosítására (sőt egy újnak az elfogadására!) ugyanazok tehetnek javaslatot, akik bármely közönséges törvényre (köztársasági elnök, kormány, országgyűlési bizottság, országgyűlési képviselő); és rendes eljárásban, az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata elégséges hozzá. Az alaptörvény így nyitva áll mindazon anomáliák előtt, amelyek eluralkodtak a törvényhozásban. A zárószavazás előtti érdemi módosítás szégyene is megesett már vele – a bírák kényszernyugdíjazásának alkotmányba foglalásakor.

A gyakorlatilag korlátlan módosítás miatt az alaptörvény engedelmes eszközzé válik a napi politika kezében. Nemcsak annak nincs korlátja, mi kerül az alkotmány szintjére, hanem a kontroll lehetőségét is fölül lehet írni. Elvileg van ugyanis saját magával szemben érvényesülő mérce az alkotmányon belül is. Sok alkotmányban szereplő „örökre szóló klauzulák” híján is megállapítható az az elvi alapstruktúra, amely az alaptörvény identitását adja. Ennek sérelme tehát az alkotmány alapjait rendíti meg – s ezt módosítás nem teheti. Ekkor új alkotmányt kell hozni. Alapokat sértő módosításkor merül fel az alkotmányellenes alkotmánymódosítás problémája. Vannak alkotmánybíróságok, amelyek megsemmisítik az ilyen módosítást – mint nemrég az osztrák és a cseh tette.

Ennek a végső lépésnek ott van értelme, ahol építeni lehet az alkotmányos kultúrára. Nálunk azonban mi sem lenne könnyebb, mint az ilyen alkotmánybírósági eljárásra válaszul azonnal alkotmányba írni a módosítások vizsgálatának tilalmát. Pedig soha nagyobb szükség nem volt arra, hogy az alkotmánymódosító hatalmat az alkotmány elvi alapjainak tiszteletére kényszerítse az Alkotmánybíróság, mint most.

Ideológiai feldúsítás

A gyakori explicit ideológiai töltésű fogalmazással kell még röviden foglalkoznunk. Az alkotmányosság bemutatott kezelése a laikus szemében is cinikusnak látszik (az is!). Szakszerűbben kifejezve: a baj gyökere az alkotmány formális felfogása, az alkotmány önnön értékének és az egyes jogok vagy alapintézmények értéktartalmának teljes figyelmen kívül hagyása. Ami betű szerint megtehető, megteszik! Az értékek negligálását azonban nem pótolja az alaptörvény ideológiai feldúsítása.Ez nyilvánvalóan nem illik alkotmányos kultúránkba. Homogén társadalmakban lehetséges egy adott ideológiára alapozni alaptörvényt, illetőleg erőszakkal homogenizáló rendszerek tesznek ilyet – lásd eredeti alakjában az 1949. évi XX. törvényt. Emlékezetes, milyen reménytelenül komikus volt, amikor a Kerekasztalnál 1989-ben az alkotmányba akarták zsúfolni a felek számára fontos összes ideológiát; a zsidó-kereszténytől a népnemzetiig, a liberálistól a szocialistáig minden szerepelt a listán. A szabadon választott Országgyűlés még ennek a maradékát is azonnal kiirtotta az alkotmányból, és Magyarországot tiszta jogi fogalmakkal határozta meg: független, demokratikus jogállam. Ezt veszi át az új alaptörvény is, és ez elég.

Az alkotmánynak a lehető legszélesebb elfogadottságon kell alapulnia. Modern társadalmakban csak a legmagasabb általánosítás szintjén hozható létre széles egyetértés. Ennek foglalatául pedig a jogi fogalmak alkalmasak. Az, hogy az alkotmány politikai, gazdasági vagy vallási ideológiákat illetően semleges, nem értéksemlegességet jelent – hiszen abból indultunk ki, hogy nem formális hatáskörgyűjtemény, hanem alapvető értékeket garantál. Az értékeket azonban az egyes alapjogokon belül fejtette ki az Alkotmánybíróság is. Így lehetett minél teljesebb és egymással kiegyensúlyozott érvényesülésüket biztosítani, másrészt szakmailag diskurzusképes területen maradni, azaz az európai alkotmányos kultúrába ágyazódni.

Az új alaptörvény leginkább ideológiahordozó részei nem normatívak. Attól, hogy a preambulum értelmezési segédlet, nem kell megijedni – ez mindig is így volt. Viszont alkotmányos kultúránkban az Alkotmánybíróság mindig az alkotmány egészéből, az alapelveiből és az összefüggésrendszeréből indult ki az értelmezés során. Egyébként pedig az értelmezésnek kell továbbra is az értékek egyezményes jogi nyelvét használnia. Az alaptörvény szövege tehát lényegében alkalmas arra, hogy értelmezése és a tágabb alkotmányos valóság összhangba kerüljön az élő alkotmányos kultúrával. Bízhatunk-e abban, hogy az összhang létrejön? Az alkotmánynak ezzel a kultúrával ellentétes kezelése ugyanis e pillanatban erős hatalmi pozícióval rendelkezik.

Alkotmányosság és emberi tartás

Az alkotmányos kultúra szívós. Az alkotmányosság bensővé vált mértékét nem lehet úgy leváltani, mint egy jogszabályt. Lassú, szerves fejlődés alakítja, s hatalmas tehetetlenségi nyomatéka van. A demokratikus alkotmányos kultúra Magyarországon – sok szerencsés körülménynek is köszönhetően – igen gyorsan kiépült és megszilárdult. Messze túlterjedt a jogászi hivatáson és az állami személyzeten. Az embereknek mindennapi tapasztalatuk lett az alkotmány érvényesülése és kikényszeríthetősége. A magyar alkotmányosság tudatosításában és megszilárdulásában felbecsülhetetlen szerepe volt az actio popularisnak, vagyis annak, hogy bárki az Alkotmánybírósághoz fordulhatott egy törvény alkotmányosságának vizsgálatára, s így személyesen részese lehetett az alkotmányosság érvényre juttatásának. Egyben természetessé vált számára, hogy a politikai hatalmaknak korlátaik vannak – mégpedig az alkotmányban.A jogászság – amely erre fel volt már készülve – befogadta az alkotmányosságot. Egy teljes fiatal jogászgeneráció számára pedig az AB értelmezésében kibontott alkotmányosság magától értetődő. Ezt tanulták, ez van összhangban nemzetközi kitekintésükkel, s más felfogásokról legfeljebb negatív példaként hallottak. Az alapok nehezen rendíthetők meg. Professzorainkon tapasztalhattuk a hatvanas években, mennyire meghatározta felfogásukat, amit mestereiktől tanultak húsz évvel korábban – bármit mondtak és írtak is Rákosi alatt, s egy darabig utána is. S aki elég idős, emlékezhet, hogy a háború előtti társadalom szövete a drasztikus felszíni változások alatt és ellenére tovább élt, és csak a hatvanas évek elején foszlott fel.

Alkotmányos kultúránk hosszú túlélésre számíthat. Nem halhatatlan persze, s ne is maradjon változatlan. Minden magaskultúra, így az alkotmányos kultúra ismertetője a szakmai minőség („a művészet”). Az alkotmányjogi szakmát kihagyták ugyan az alkotmányozásból, de becsületére válik, hogy a szöveg ismerete nélkül is működött: konferenciák sora foglalkozott a követelményekkel, tabulistákat állítottak föl, kívánatos fejlődési lehetőségeket vetettek fel.

Most, hogy az alaptörvény hatályba lépett, kikerült meghozója kizárólagos rendelkezése és az ott érvényesített alkotmányosságfelfogás alól. Működtetője az élő és begyökerezett alkotmányos kultúra lesz – hiszen más alig van. És ezt a kultúrát mégiscsak a jogászi szakma hordozza. Az alkotmányosság uralkodó eszméjét voltaképpen a törvényhozás és a kormány hagyta el, s így azt törvénybe foglalhatja. Foglalja is. Ezek a törvények azonban a hagyományos alkotmányos gondolkodás kereteiben fognak hatályosulni. Az alaptörvény értelmezésében pedig az alkotmánybírósági határozatok korpusza technikailag is megkerülhetetlen.

A magyar alkotmányos kultúrának hatalmas jogi tartalékai és támaszai vannak. Mégis elsősorban a magatartásban – s most különösen: a tartásban él.

SÓLYOM LÁSZLÓ