Bár az öregedés és az azzal járó stigmatizáció univerzális jelenség, mégiscsak nagy különbségek mutatkoznak például a nők és a férfiak öregedése között az eltérő kultúrákban. Egészen konkrétan azt mondhatjuk, hogy a szexizmus az ageizmusban csúcsosodik ki, így kerülnek az idősödő nők kétszeresen is hátrányba.

Mi marad belőlünk?

Egy alapjaiban szexista értékrendű társadalom a nő fő értékét a fizikai megjelenéséhez és a termékenységéhez köti, így aztán az életkor előrehaladtával e „lényegi tulajdonságok” elhalványulnak, a nő mondhatni haszontalanná válik ebből a perspektívából. Az idősödéssel járó fő kulturális sztereotípiák között találjuk például az aszexualitást, és az öregedéskutatásnak éppen az képezi az egyik fontos feladatát, hogy ezeket a közmegítéléseket dekonstruálja. A férfi fő értékét azonban a státuszban és az anyagiakban jelöli ki, ami éppen növekedhet az életkorral, ennek következtében a férfi társadalmi szempontból, ha magas státuszú, akkor később öregszik, és kevésbé lesz az előítéletek áldozata, mint a nő.

Ebből kifolyólag ambivalens a nők helyzete, és különösen nehéz. Ha a sztereotípiák árnyékában maradnak, azaz egyszerűen csak szépek, vagy csak anyák, mindjárt bekapcsol a környezet lenéző, lesajnáló attitűdje: akkor bizonyára inkompetensek. Ha azonban kompetenciát mutatnak fel, különösen valamilyen maszkulinnak vélt területen, megvetést és ellenszenvet váltanak ki, hiszen karrieristának minősítik őket, férfiasnak, törtetőnek. Ilyen értelemben a nők a szerepek fogságába kerülnek, mert bármelyiket választják, a megítélésük a negatív tartományba esik.

Ageizmus

Az ageizmus vagy ageism koralapú megkülönböztetést jelent, az angol age (kor) szóból ered. A fogalmat Robert Neil Butler amerikai pszichiáter alkotta meg 1969-ben, a rasszizmus mintájára. Legtöbbször az idősek diszkriminiációját értjük alatta, és munkahelyi vagy gazdasági diszkriminációt ugyanúgy takar (nyíltan vagy burkoltan nem alkalmaznak idősebb munkakeresőt, vagy hasonló beosztásban dolgozó fiatalabb alkalmazottnak magasabb bért fizetnek stb.), ahogy családon belüli hátrányos megkülönböztetést (az idős családtag rokon elhanyagolása, visszaélés a kiszolgáltatott helyzetével stb.). Magyarországon az életkor szerinti diszkrimináció jellemzően súlyos probléma – főleg a munkaerőpiacon, hiába tiltja törvény –, és a nőket akár már negyvenéves koruk felett is érinti.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kétségtelen, hogy a társadalmilag leginkább elfogadott forma nálunk az anyaság, ennek azonban strukturálisan nincsen elismertsége, és lehetőség sem nagyon adódik arra, hogy gyerekvállalás mellett vagy azt követően a nők túl könnyen versenyképesek lehessenek. Ez növeli a kiszolgáltatottságukat, és egzisztenciális függőségük alárendelt pozíciójuknak kedvez a családon belül. Kutatások rendre kimutatják, mennyire alacsony a kizárólag a családjukat ellátó nők önbecsülése, míg azoké, akik a család ellátása mellett valamilyen külső, fizetett tevékenységet is végeznek – amely bizonyos fokú önállóságot is biztosít –, jóval magasabb.

Minél több szerepünk van, annál védettebbek vagyunk, és minél kevesebb, annál inkább ki vagyunk téve sérülésnek. Ha ugyanis az egyetlen szerepünk sérülést szenved el, nincs egyéb tartópillér, amely védettséget jelenthetne. Emellett több helyről jöhet visszajelzés, ami igen fontos az önértékelésünk szempontjából. Ha ehhez hozzávesszük a statisztikai tudást is, hogy mi történik a legtöbb házassággal egy idő után, megállapíthatjuk, hogy óriási kockázatnak van kitéve az a nő, aki egyetlen szerepkörre támaszkodik. Mire számíthat, miután megöregedett, a gyerekeit megszülte, és az önbecsülése is lecsökkent? A negyven, ötven körüli nők szorongása a plafonon van, többen magukra maradnak, teljes egzisztenciális vákuumban. És nincs igazán hová fordulni támogatásért, bátorításért.

 

Többoldali prés

A társadalom részéről kevésbé lehet számítani segítségre, hiszen a hozzáállás alapvetően áldozathibáztató: a nő megérdemelte a sorsát. Ebből a szempontból a legkritikusabb időszak az életközépnek nevezett periódus, amely egyénileg igen nagy eltéréseket mutat. Vagyis ez nem elsősorban idő, hanem élethelyzet, történések, társadalmi szereplehetőségek és érzelmi kérdés. Tehát az életközép akkor áll be, amikor elhagynak, vagy kirúgnak, vagy megkapjuk a visszajelzést, miszerint ehhez meg ehhez mi már túl öregek vagyunk. Ez traumaként hat, amit meg kell dolgozni. Ha nem dolgozzuk meg, jön a kétségbeesés. Ha megdolgozzuk, akkor jöhet a poszttraumás növekedés. A trauma után egy megbékélt és felszabadult állapot, amikor már nincs megfelelés, ellenben rengeteg a fejlődési lehetőség.

Tehát állsz az életed közepén. A gyerekeidről még gondoskodnod kell, a szüleidről már igen. A karriered szempontjából a legagyonhajszoltabb vagy, mindennel foglalkozol, csak magaddal nem. Az első testi jelzések megérkeznek az egészségedre vonatkozóan, elkezdenek érni a veszteségek, halálesetek történnek körülötted, a szerepeid fogyatkoznak. Beszólnak, hogy öreg vagy, nagy a nyomás, hogy fiatal maradj. Közben számot vetsz az eddigiekkel, és nézed, hogy előtted még mi maradt. Felvetődik a kérdés, hogy jó úton vagy-e. Úgy tűnik, a döntések, amelyeket itt és ekkor hozunk, nagymértékben meghatározzák, milyen minőségben öregszünk. Tehát nem egyik napról a másikra fogunk, hanem éppen úgy, ahogyan éltünk.

A társadalom üzenete jócskán kerékbe töri a fejlődést: maradj fiatal. Miközben ez csupán menekülés, hiszen valójában nem az életkorunkat, hanem az életkorral összefüggő előítéleteket kellene elutasítani. Ez azt jelenti, hogy a szocializációval ellentétesen szükséges cselekedni, ha valaki meg szeretné óvni magát az öregedést kísérő lesújtó sztereotípiák hatásától.

 

Értelmet és érzelmet

Egyrészt az önelfogadás az alap önvédelmi állapot. Másrészt az identitásunk olyan pillérekre való helyezése, amelyek időtállók. Ha például egy terület szakértőivé válunk, azt az idő nem veheti el tőlünk – mint a hosszú dús hajat vagy a hamvas bőrt –, csak egy betegség. Ha a referencia nem kizárólagosan a test és a fiatalság, akkor az időskor máris perspektívába helyezi a szabadságot, azt a lehetőséget, hogy bármilyen vágyat megvalósíthatunk – a közvélekedéssel ellentétben. Természetesen ez Magyarországon nem csupán egyéni elhatározás kérdése, sok múlik a rendszerszintű támogatáson, azaz inkább a rendszerszintű akadályokon.

Azt biztosan tudjuk, hogy minél tovább marad aktív az egyén, az annál jótékonyabban hat a mentális, a pszichés és a fizikai jóllétére. Az intimitás hasonlóképpen. Felszabadíthatjuk önmagunkat a rendőr kontrollja alól, aki a fejünkben áll, és utasít, korlátoz. Ha visszavesszük a kontrollt, az nagyban hozzájárul az emberi méltóságunkhoz. Akárcsak a kompetencia, hogy megőrzünk minél több olyan tevékenységet, amely során önmagunk lehetünk, amellyel önazonosak vagyunk, ezáltal értékesnek és hasznosnak érezhetjük magunkat.

Ha a nyugdíjazás beállt, találjunk helyette lehetőség szerint valamilyen örömtevékenységet, amely nem különít el, és nem zár be. A másokhoz való kapcsolódás ugyanis az egyik legfontosabb tényező. A bizalmas, szeretetteljes emberi kapcsolatok az életminőségünk első számú meghatározói – ehhez azonban elengedhetetlen, különösen egy ilyen viharvert társadalmi klímában, hogy ezt a bensőséges kapcsolatot önmagunkkal is ápoljuk.

Névjegy

Tisza Kata író, öregedéskutató és coach. Tisza Kata Consulting a Facebookon: www.facebook.com/TiszaKataConsulting

 

 

 

 

Tisza Kata cikke a HVG Extra A nő 2018/1-es számában jelent meg.
Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.