Hihetetlen diplomáciai sürgés-forgás indult meg a nagyhatalmaknál 1917 novemberében. A bolsevik hatalomátvétel egybeesett Finnország önállósodásával, a Kínáról szóló amerikai-japán egyezménnyel, illetve a „lengyel kérdés végleges megoldásáról” folyó német-osztrák-magyar tárgyalásokkal.
|
Olaszországban viszont a központi hatalmak, illetve a Monarchia egységei érték el a Livenza folyót november 7-én a velencei síkságon. A Pesti Hírlap szerint „az olaszok teljes visszavonulásban vannak a Piave felé”. A november nyolcadikai kiadás szerint a Piave vonalától az olasz főparancsnok, „Cadorna megfogyatkozott dandárai még messze állanak”, különösen azok, amelyek a hegységekben is visszavonulásra kényszerültek. (Nem sokkal korábban, október végén Caporettónál törték át az olasz védvonalakat a központi hatalmak seregei. Ez a Monarchia – és a német tüzérség - egyik legnagyobb sikere volt az olasz fronton az első világháborúban.)
„Dél, délnyugat és nyugat felé szorítjuk az ellenséget” – írta a Pesti Hírlap november 8-án, és 7-ei esti jelentések alapján beszámol arról is, hogy „elértük a Livenza vonalát”. „A Livenza harminc kilométernyire fekszik nyugatra a Tagliamentótól”, s a hír szerint „a Piavéig már csak húsz kilométert kell megtenniük” a hadosztályoknak.
Az osztrák-magyar novemberi támadás azonban csakhamar kifulladt, az olaszok leváltották ugyanis a „mészárosnak” becézett főparancsnokot, Cadornát, és a helyére lépő Armado Diaz tábornok tehetségesebben szervezte meg a védekezést a Piavénál – írja e korszakról Alessandro Roselli a Múlt-kor történelmi portálon.
Az ügyes finnek megszerzik az önállóságot
A legügyesebbek azonban a finnek voltak, akik máig ható, rendkívül okos politikával megszerezték előbb – 1917. november 6-án – a függetlenségüket, végül pedig elérték az önállóságukat is. A Pesti Hírlap szerint „Finnország külön köztársasággá alakulásába” Kerenszkij - tehát még a bolsevikok hatalomra jutása előtti legbefolyásosabb orosz politikus -, az Ideiglenes Kormány vezetője volt kénytelen beleegyezni. A Pétervári Távirati Ügynökség november 6-ai tudósítása szerint „Finnországot köztársasággá proklamálták”. Az orosz ideiglenes kormány pedig „jóváhagyta az Oroszország és Finnország egymáshoz való viszonyáról szóló törvényjavaslatot”.
„A javaslat kimondja, hogy Finnország területe Oroszországgal egyesülve marad, de saját kormánya lesz és külön törvényhozó hatalma. Finnország jövőbeli államformája köztársaság lesz saját elnökkel és minisztertanáccsal. Azok a miniszterek, akik a háború és a béke kérdésével foglalkoznak, közös finn és orosz miniszterek lesznek. Az idegen államokkal az orosz kormány fogja a szerződéseket megkötni.” A Pesti Hírlap tehát még egy korlátozott önállóságú Finnországról írt, ám az Ideiglenes Kormánynál sokkal messzebb mentek a bolsevikok, akik hamarosan teljes függetlenség lehetőségét is megadták a finneknek, illetve más népeknek is.
A finnek az októberi bolsevik hatalomátvétel után azt a szovjet deklarációt használták ki, amely 1917. november 15-én Oroszország népeinek önrendelkezési jogát nyilvánította ki. Még ugyanezen a napon a finn parlament kimondta: minden hatalom „pro tempore”, azaz átmenetileg a szuverén Finnországé. December 6-án aztán a finn parlament kimondta az ország tényleges függetlenségét, amit a szovjet kormány december 31-én dekrétumban ismert el. Ezt a legfőbb szovjet hatalmi szerv, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1918. január 4-én hagyta jóvá. Ezután Németország és a skandináv államok késedelem nélkül elismerték a finn függetlenséget.
Mindez azonban csak papíron tűnik egyszerű folyamatnak: 1918-ban véres polgárháború zajlott Finnországban. Végül Finnországban a vörösök veszítettek, s ebben a fehéreknek nyújtott német támogatás sem volt elhanyagolható.
És mi lett a nemzetközi békével?
A Pesti Hírlap 1917. november 11-én, pár nappal a bolsevik hatalomátvétel után arról számolt be arról, hogy „a pétervári szovjet-kormány javaslatot tett valamennyi hadviselő országnak, hogy haladéktalanul kezdjék meg a közvetlen tárgyalást a demokratikus békéről és a tárgyalások érdekében kössenek három havi fegyverszünetet”.
Mindennek azonban csak hónapokkal később lett valódi hatása: a németek által 1917-ben lelkesen támogatott Lenin ugyan mihamarabbi békét akart, de a bolsevik vezetésen belüli viták ahhoz vezettek, hogy a békeszerződés a németekkel csak 1918 márciusában jött létre Breszt-Litovszkban. Ebben Oroszország óriási európai területeket és szénbányáinak jelentős részét vesztette el. A németek számára ez azonban már késő volt: az antant fölénye egyre nyomasztóbbá vált. 1918-ban a nyugati fronton még megpróbálkoztak egy nagy offenzívával Vilmos császár csapatai, de a támadás összeomlása után az első világháborút elvesztették.
Közben Szovjet-Oroszországban a bolsevikok élethalálharcot folytattak a cárista hadsereg maradványaival és a külföldi intervenciós csapatokkal. Lenin, Trockij és tábornokaik végül megvédték hatalmukat, de például a lengyelek elleni támadásuk 1920-ban kudarcba fulladt. A húszas évektől kezdve ezért a Szovjetunió feladta a világforradalom célkitűzését, és a „szocializmus egy országban” programját kezdte megvalósítani egy az ismeretlenségből gyorsan felemelkedő politikus: Sztálin.
